Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)
Bizalom abban, amit remélünk
Ez a jelszavam. Úgy is mondhatnám, művészi ars poeticám célkitűzése. írásaimban említett események, történések, jelenségek olyan megjelenítései említődnek, melyek ezen célkitűzések megértéséhez illusztrációval szolgálnak. Szójátékkal élve felvethetném, hogy a művészet teremti a szerelmet, vagy a szerelem a művészetet? Nálam mintha a kettő szorosan elválaszthatatlan lenne. Beletartozik az igaz szerelem a humanizáció lényegébe. Ahogyan a művészet nem lehet dehumanizált (emberellenes) úgy a szerelem sem. Előzőekben arról is írtam, hogy én is szüleim részéről azzal a gyakorlati elgondolásból kerültem a gimnáziumba, hogy könnyebb legyen az életem, mint a nekik. „A tanulj fiam, hogy könnyebb legyen az életed, mint apádnak". A megélhetési lét tudata társadalmi hovatartozás szempontjából érthető volt. Szüleim, sőt falum lakóinak tudatában is benne élt. Nem hivatástudat, hanem hivataltudatként néztek, a magasabb iskolát végzettekre. Midőn az oklevelet megszereztem, néhány ismerősnek tudomására jutott, nem rosszindulatúan, elismerésüknek úgy adtak hangot, mondván, „mert kedves te most már olyan lányt vehetsz el, amilyet akarsz. " Szüleim elgondolását megnyugtattam volna, ha ezen elv szerint történik a házasságom. Nem így történt. A művészet elkötelezettsége mellett a házassági elkötelezettségem is egymás mellettiségében, nem pedig egymás fölöttiségében tartozik egymáshoz. Személyiségem-jellemem kialakulásához azonos energiát szolgáltatott mindkettő. A végtelenbe tekintés nem szakadt meg a levelezéssel, hanem formát változtatott, hogy így menjen végbe majd bizalmunk által az óhajtott remény. A megtalálthoz való ragaszkodás számomra erőt adó. A Nagy Világmindenségben történő atomok találkozása, a szükségszerű és véletlen dialektikája megválaszolhatatlan. Az, hogy miért éppen mi ketten, szintén kár lenne keresgetni. Mégis felejthetetlen Veres Péter kijelentése, melyet megőriztem magamban. „ Mindég a szőke hajú nők voltak szépségideáljaim és mégis egy turáni típusú fekete hajú, fekete szemű nő lett a feleségem. Az, akiről utolsó perceiben Péter bátyánk így nyilatkozott. „Juliskám, csak téged sajnállak itt hagy ni, meg ezt a szegény Magyarországot". Úgy érzem, szükség volt megemlítenem, kissé elmélkednem házasságommal kapcsolatban. Már nem egyedül kell érzékelnem életünk mozgásának, állandó sajátos változásait, behatását, annak építő vagy romboló voltát. Felkészülünk a továbbiakra, elkezdjük a hétköznapokat úgy, hogy eredményeik ünnepekként rögződjenek bennünk. Előkészítettük a diákoknak a szállását. Mi is megkaptuk lakóhelyünk, a szobánkat. Otthonunk lett. Mégpedig egy nagy családban. Nyolcvan diákunk volt, a család tagjai, a technikai személyzettel és velünk együtt. Igazgatóként csak négy órát kellett tanítanom hetenként. Feleségem Szlovákiában, az akkori történelmi helyzetben, nem folytathatta tanulmányait. (A magyarok kitelepítése, diszkrimináció, szüleik vagyonát elkobozták, lakásukból messze, északra, egy tanyára telepítették). Úgy döntöttünk, hogy most körülményeink olyanok és lehetőség van, hogy tovább folytatva tanulmányait leérettségizzen a gimnáziumban. Három évet el is végzett, melyet abba kellett hagynia, mivel Zsuzsa leányunk megszületett. Ekkor már 1954 évet írjuk. Ebben az időben rólam annyit, hogy már megszereztem az Eötvös Loránd Tudományegyetemen biológia szakos középiskolai tanári oklevelemet. Közéleti tevékenységem is jelentős volt, a Békési Leó bácsi által átadott képzőművészeti szakkört vezettem. Időnként összehozott képzőművészeti csoportkiállításokon vettem részt. 124
