Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)
Egy protestáns tanár az ősi katolikus bencés gimnáziumban
Mozaikszerűen tudom csak megjeleníteni ebben az időben Győrbe kerülésem történéseit. A mozaikok közt van az is, hogy a nagy Sztálint, aki 1949. december 21én volt 70 éves, meg kellett ünnepelnünk. Ellentmondásosabb érzülettel azt hiszem, nemigen ünnepeltek. El kellett fogadnunk, vártuk az idő jobbra fordulásának csodáját. Ebben az ellentmondásban nekem kellett közreműködni, mert az én szakmám az mely lehetővé teszi, hogy plakátokon keresztül másoknak is tudomására hozzuk az ünneplés jelentőségét. Ugyanezt már végigéltem az Akadémián, amikor a Rákosi száz négyzetméteres portréját készítettük május l-re. Szerencsém volt, mert egy negyedéves diákom, Patay László (később az Akadémia mestere), kiváló tehetségű rajzoló segítségemre volt. A kívánt felírások tömkelegében, vörös színbe borítottuk az épületet. Itt mondom el, hogy ezen tanítványom, később festő barátomban ott, akkor saját magam sorsát láttam. Legfőbb erénye a tehetségnek, hogy nagyon szeret rajzolni, minden körülmények között. Ez a tulajdonság pedig Patay Lászlóban, mint diákban megtalálható volt. Felhívtam a figyelmét, hogy mit kell tennie, hogy bejusson az Akadémiára, felvételije sikerüljön. Ugyanis kételyei voltak, az egyházi iskolában végezve tanulmányait, nemkívánatos személyként fogják minősíteni. A vagongyárban Tóvári Tóth István festőművész vezetett egy képzőművészeti szakkört, ajánlottam, hogy oda járjon el rendszeresen, tanulmányfej eket rajzolni. így sikeresen bejutott az Akadémiára, pályafutása is sikeres volt, bár ellentmondásoktól nem mentes. Megemlítem, most a festészet területén járok, bár a pedagógia önzése ugyancsak féltékenyen tekintget e területen tartózkodásom felé. Ennek ellenére nevelőtársam Bajomi Miklós igényelte, hogy rajzoljak róla egy portrét. Ebbeli igényemnek is áldozhattam. Pasztellképet rajzoltam róla, amit számomra feltűnően túlbecsült, mert azonnal be is rámáztatta. Úgy látszik, párizsi tartózkodása, a Sorbonne-on történő tanulmányai - irodalomtörténeti szakot végzett -, érzékennyé tették a képzőművészeti alkotásokra is. Későbbiekben feleségét is megfestettem. A portrék sorsa? 56-ban elmentek Franciaországba, valószínűleg a portrék is velük távoztak. Végül, ha már mozaik - illesszünk még ide belőlük. Említettem, hogy matematikát kellett tanítanom a rajz kevés óraszáma miatt. Történt, hogy a természettudományi tárgyak szakfelügyelője megkérdezte tőlem, hogy most indul egy továbbképzés Szegeden, biológia és kémia szakból. Nem volna-e kedvem ezekből a szakokból oklevelet szerezni? Lévén független, gondoltam, egy nyaralást kibírok Szegeden és igent mondtam. Összejöttünk sokan. Zenetanárok, latin tanárok, rajztanárok, mind azokból a szakokból, amelyek lecsökkentek, illetve az új tanügyi reform lecsökkentette ezen tárgyakat. A kevés óraszámú szakos tanárok jelentkeztek az akkor még tanfolyam elnevezésű továbbképzésre. Az akkori ellentmondást még jobban növeljem és fokozzam az olvasók tudatában. Kikkel találkoztam? Dr. Jégh Gyula bácsival, elsős gimnazista osztályfőnökömmel, kiscsizmám megcsodálójával. Kiss Kálmán bácsival, irodalomtanárommal, akik latin szakjuk miatt kényszerültek a tanfolyamra. Én még annak idején természetrajzot tanultam, kémiaként, ásványtannak neveztük. A biológia elnevezés új tantárgyi fogalomként került be az oktatásba. A természettudományi tárgyaknak szánták azt a feladatot, hogy az ideológiájuk stabilitását erősítse a rendszer, a vallásoktatást névlegesen fakultatívvá tették. A bevezetőben, ha szellemeskedni akartam, hogy úgy éreztem magamat, mintha diáknak lépnék be az ősi gimnázium falai közé, hát valóban az lettem. Az elkövetkező években már virtusból nem akartam abbahagyni, pedig úgy 118
