Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)
Ötórai teán Madarász Viktor lányánál
a szivárványt, megyünk a látvány felé. Vonz a megismerési vágy. Bölcselkedők hiába indokolják, hogy nem érhető el sohasem, mégis megyünk. Vonz a titok. Az oklevél nem egy csomagolópapír, hanem egy tudományos lényeg eltárgyiasít ás a. Célja nem egy állapot fenntartása, hanem felkészülés az útra. A majdani kézbevett oklevél emlékezetünkben előhozza a visszafordíthatatlan időt. A művészi pálya nem a mozdulatlan állapot. Mértékegysége a létrehozott mű. így rakódik össze az emberiség eltárgyiasodott emlékezete; a történelem, művészi alkotásokon keresztül tükröződve. Miközben karcolataimat elláttam idézetekkel, bár szembeállítom a festészet fogalmazását, kifejezési módját az irodalommal, mindkettő ugyanazt az emberi, társadalmi lényeget önti formába. Előrebocsátva ezen eszmefuttatásomat, azért teszem meg, hogy a köztudatban egy diplomamegszerzés egy állapot elérése, a művészeti tevékenységben ez nem így van. Utána kezdődik el igazán a talentum érvényre juttatásának kötelezettsége. A hivatástudat. A művek létrehozása. Eddig is írásom gondolatmenete igyekezett mindig a mű létrejöttére hivatkozni, vagy arra gondolni. Az irodalmi idézetek mottóként szerepeltetése, annak mélysége számomra kordában tartotta az esetleges kicsapongásaimat a gondolat menetéből. Új intuitív felfedezéseket is hozott számomra. Megerősítette az általam sokra becsült műveknek lényeglátását, vagyis tudatlanul, egymástól függetlenül és ugyanazon a hullámhosszon rezdülünk. Sok helyen rádöbbentem, megjelenítve találtam a végtelenbe tekintés vágyát. Tudatlanul, nem előre eltervezett szándékkal megyek végig egy-egy motiváción, melyet úgy is hívhatnék: a művészetben való jártasság elsajátítása. Arany Jánostól vett mottó, mely a szivárvány csodáját akarja elérni, szintén végigvezeti az olvasót. Ezt teszi Dante, amikor Vergilius végigvezeti az alvilágon. Milton is végigvezet a fény felé. Madách: Ember tragédiája a történelmi korokon keresztül kimondja a végső megállapítást. Ember küzdj, és bízva bízzál! Mi ez, ha nem a végtelenbe tekinteni? Az oklevél kézhezvétele nem a belső én magatartásom, hanem a körülöttem lévő világ lehetőségeinek áttekintésére késztettek. Azért is sikeredett talán ez az előbeszéd hosszadalmas előkészítővé. Nem véletlenül írtam az 1949 évi dátumot, szinte világító hangulatkeltővé téve, mert a külvilág nem volt eppen a vegtelenbe tekintő. Az ellentmondások naponként szaporodó meglepetéssel szolgáltak. A velem kortársak tudják, hogy miről szólok, lehet, hogy évek teltével tőlünk fiatalabbaknak nem lesz világos, hogy milyen korban is éltünk. Nem régen, még csak négy éve fejeződött be a vérzivataros II. világháború, így a lecsillapodásról még nem lehetett beszélni. Ebben az időben volt a láncos kutya (Tito Jugoszláviája), Rajk László és társai koncepciós pere (mely akasztásos kivégzéssel végződött). Hunyadi László siratása, Goya: Kivégzés című festménye, hangulatában éltünk, sőt még ezt fokozták is. Nagy számban jelentek meg mártíromságot, ábrázoló rézkarcok, festmények. Noha ez után a nagy vérengzés után az ember vágyott volna a szivárványba pillantani, nem pedig a véresen lemenő Napba. Úgy néz ki előre ugrottam, kihagytam az Akadémián velem történteket. Pedig nem jelentéktelenek, még akkor sem, ha nem dimenzionálom túl. Pedagógiatanárom sokra tartott a rajztanításról vallott elképzeléseimet illetően. Az az érdekes, hogy ennek mégis meg lett rám nézve épp az ellenkezője, vagyis ahogy mondani szokás, a fintora. Dicsekedni akart valószínűleg velem. Ezért azt a kitüntetést szánta nekem, hogy Rabinovszky Máriusszal eljöttek a bemutató tanításomra a Markó utcai gimnáziumba. Vetített 112
