Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)

Portrémegrendeléshez jutok

nyakkendő nélküliség, kigombolt ing hozta tudomásunkra, hogy a parasztpártnak egy tevékeny tagjával van dolgunk. Legalábbis énbennem ez így fogalmazódott meg, mert addigi történetének elmondása is ezt erősítette meg bennem. Leültettem a modellt egy székre, kissé elöredőlten, alig háromnegyed fordulatban a fej megkonstruálása, megszerkesztése. A háttér, a szín tónus mélységében majdnem egyenlő, csupán a háttér sötétebb, mint a kabát. Az arc okkeres meleg színe magára tereli a figyelmet, a kigombolt ing csattanó fehére pedig a keresetlenség, külsőség fitogtatása nélkül is úgy érzem, az akkori barátomról ma is leolvasható általam látott és ismert nemcsak külső, benső embersége is. Ezt majd a későbbi találkozásunk történése teszi lehetővé, hogy ide csatolandóvá válhassék. A kép lenne tulajdonképpen az a tárgya vagy a témája mondandómnak, hogy a művészetek által tükröződő tartalmak sajátos formanyelvét, mint az ábécét megismertessem. Ügyelek mindig arra, hogy el ne kalandozzak a mások által könnyebben megélt területekre, irodalmi fogalmakra, történelmi eseményekre. Nem lehet erőltetni senkire sem egy-egy képzőművészeti alkotás szeretetét, tetszését vagy nem tetszését. A bonyolult útjának végigvezetése helyett ezért csak egyszerű olyan kérdésekre adok választ, amelyek mindenkiben megfogalmazódnak, anélkül is, ha ez nem létkérdés, mert vannak kézzelfoghatóbb érzékletes dolgok, mint amit a művészeteken keresztül kaphatunk. Kétségkívül, akinek a léte nincs biztosítva a megélhetésre, az nem fog vásárolni képet. Pénzt is inkább olyannak ad tevékenységéért, ami létéhez szükségszerűen biztonságot ad. Például betegség esetén hamarabb áldoz pénzt, mint erkölcsi és megfoghatatlan emberi jellemekből táplálkozó élményekért. Itt ezen részben számomra ez az első anyagi dotációval járó portré azt a tanulságot is hozza magával, hogy újra eszembe juttatja tanáromnak azt a mondatát, hogy - „nagyon szép pálya, de veszedelmesebb, mint a katonaság". Hogyan fogok megélni, hogyan fogok érvényesülni? Képeim milyen hatással lesznek a szemlélőre? Igénylik, nem igénylik? Hol helyezkedik el majd munkásságom? Mennyire töltődöm fel képességgel? Elgondolásom mennyire tudom elfogadtatni a társadalom művészet iránt érdeklődő tagjaival? Azt is tudom, hogy ezért nem hibáztathatok senkit. Ez egy olyan hitet kíván, amely bizalom a remélt dolgokban, amelynek nem lehet előre látni a biztosítékát. Rövidesen elvégzem az Akadémiát, s magamra maradok. Sok mindennel kell számolnom, és sok véletlen és remélt dolog között kell tevékenykednem, akkor is, ha nem élvezhetem mindig a siker örömét. Azért tartom ezt a véletlenül már anyagilag is értékelt tanulmányfej portréként való funkcionálását az Akadémiát elhagyni készülő festőnövendéknek, a társadalomba kikerülő festőművésznek problémáját felvetendő kérdésnek. Ez a történelem folyamán nemcsak nekem, hanem minden hittel induló művésznek problémája. A művész az értékekért, azoknak megszerzéséért küzd, bár a lét az anyagi nélkül nem lehetséges. A sors véletlenszerűsége ebben a szakmában nagy szerepet játszik. Ez történt velem is. Ebben az időben három portrémegrendelést kaptam. Az egyik, egy kislányt kellett megfestenem, a Felvidékről átjött egyetemi hallgató rendelte meg kedvesének. A másodikat, falumban egy malomtulajdonos lánya lefestését kaptam feladatul, s ezért egy mázsa búza ellenszolgáltatást kaptam, mellyel a háborús évek után szüleimet segítettem. Harmadszor, a Hernádon felrobbantott hidat építették újra, a főmérnök felesége lépett fel azzal az igénnyel, hogy portrét szeretne festetni magáról. 108