Veres László - Viga Gyula szerk.: Kézművesipar Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2006)

FÉMIPAR - Ötvösök (Spóner Péter)

ónedények jellegzetes tárgyai voltak az egyházaknak, a tehetős városi polgárok otthonainak és a jómódú mezővárosi háztartásoknak. A szakma mesterei a különböző ónedények gyártása mellett vases rézedények ónozásával is foglalkoztak. Az ón- és kannagyártók Kassán 1612-ben, Langbein Ábrahám céhmester kérésére nyerték el kiváltságaikat a város magistrátusától, de valószínűleg ezt megelőzően is céhes keretek között, a rézművesek iparos szervezetében dolgozhattak.

1 Ónálló céhük azonban sohasem működött. A kannagyártók általában a rokon szakmákkal, a harang- és ágyúöntőkkel együtt alkottak céhet. Gyakran egy személy művelte ezen mesterségeket. Az 1500-as évek elején az ausztriai Melkből érkezett Kassára egy bizonyos Pál mester, akiről tudjuk, hogy egyaránt foglalkozott harangöntéssel és ónedény-készítéssel.

4 A kassai céh jelentőségét és befolyását mutatja, hogy a 17. század folyamán felügyeletet gyakorolt Eperjes, Lőcse, Kézsmárk, Miskolc és Debrecen ónöntői felett is.

3 Termékeik igen széles skálán mozogtak. Az 1635. évi kassai limitáció csak gyertyatartóból közel tucatnyi fajtát sorolt fel, attól függően, hogy egyházi vagy háztartási célból készültek/' A 17. században még az olyan speciális iparág mesterei is eljutottak a céhalapítás szintjére, mint a tűgyártók. E szakma első említései még a 15. századból származnak. 1461-ben Péter tűgyártómester a kassai közgyűlés tagja, három évvel később Wolfram Péter nyert polgárjogot, aki minden bizonnyal azonos volt az 1461-ben említett iparossal. 1502-ben Imre tűgyártómester egy forint adót fizetett. Német nyelvű céhszabályzatuk 1659-ből maradt ránk, de ez már az eredeti articulusok megújítása, így a rézművesekhez hasonlóan lehet, hogy jóval korábbi alapítású, valószínű, hogy már a 16. században is létezett a céhük. A szabályzat szerint a mesterjelölt 300—300 oly tűt készített, amilyeneket vargák, szűcsök és erszénygyártók használnak? A szabályzat utasítást adott az áruk csomagolására vonatkozóan is. Eszerint például a varrótűket százasával kellett papírborítékba csomagolni. A különböző tűfajták mellett e mesterség termékei voltak a rézből és vassodronyból készített láncok. Az articulusok szerint egy mester csak egy inast tarthatott, ez alól csak a mester fia képezett kivételt. Az 1658-ból fennmaradt toronybarátsági szabályzat szerint a tűkészítők a rézművesekkel, a bádogosokkal, az ónművesekkel, a késesekkel és a sütő- és mézeskalácsos céhekkel őrizték a város egyik bástyáját.

9 A céh saját költségén köteles volt 5 forint értékben beszerezni egy szakállas puskát a hozzá tartozó puskaporral és 100 golyóval. Kassa leghíresebb fémművesei a város ötvösei voltak. A középkorban a kassai ötvösipar művészi szintre emelkedett, egyike volt a város országos hírű mesterségeinek. A vasiparos szakmákat is figyelembe véve e szakma mesterei hozták létre Kassa első fémmegmunkálással foglalkozó céhszervezetét. A középkorban a nemesfémekből készült tárgyaknak, ékszereknek nemcsak díszítő, reprezentációs szerepük volt, hanem mint könnyen mozdítható vaÖtvösmunka, a% ún. Diósgyőri kehely (Miskolc, HOM) '