Veres László - Viga Gyula szerk.: Kézművesipar Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2006)
ÉPÍTŐIPAR - Kőművesek és kőfaragók (Gulya István)
legényei végzik, a kővágás a hegyvidéki falvak erre specializálódott lakosságának tevékenységévé válik. A másik fontos szilárd építőanyag, a tégla használatára is vannak adatok a 17. század elejétől, igaz, csak a pataki uradalom területéről. A legnagyobb igény természetesen a pataki vár folyamatos bővítésénél és karbantartási munkáinál jelentkezett, nem csoda, hogy Sárospatakon és a közeli Borsiban jeleznek a források téglavető kemencéket. 43 Az agyag a Bodrog mentén bőven rendelkezésre állt, a soványítására és habarcskészítésre is használt homokot szintén a folyó szolgáltatta. Tégla gyártásáról és használatáról Miskolcon a 18. század elejétől vannak adataink. A tetemvári mellett a tapolcai apátság görömbölyi téglaégető je volt a legismertebb, de a város környékén is több helyen foglalkoztak téglakészítéssel (pl. Kelecsényben — ma Szirmabesenyő —, Alsózsolcán). 44 A 19. században a diósgyőri téglaégető is jelentős forgalmat bonyolított, 4-1 azonban a tégla használatának uralkodóvá válása csak a tömeges gyártást lehetővé tevő téglagyárak elterjedésével valósult meg. A kőépületek kötőanyagához elengedhetetlenül szükséges mészkő a Zempléni-hegységben az akkoriban Abaúj megyéhez tartozó Komlóska, a regéci uradalom falva mellett fordult elő kisebb mennyiségben, azonban ez a regéci várat látta el. Felső-Zemplénben Barkó határában található mészkő, itt Homonna és környéke számára állítottak elő égetett meszet, míg a bári hegy mészköve az alsózempléni területeket szolgálta ki. Bári, Fadmóc, Csarnahó, Nagy- és Kistoronya jobbágyainak jelentős része kiegészítő vagy főtevékenységként mészkőbánvászattal, szállítással és égetéssel foglalkozott. Patakon a 17. század közepén biztosan vannak mészégető kemencék, ami azt mutatja, hogy a vár szükségleteit nem elégítették ki az említett települések. 46 A Bükk-vidék mészkőben gazdag vidékén nem volt probléma a mész beszerzése, a 18. században Diósgyőrből és Rakaca vidékéről, a 19. században Diósgyőrön kívül elsősorban a bükki falvakból (Ohuta, Lljhuta) \ r ásároltak égetett meszet a Miskolc környéki építkezésekhez. 4 Korszakunk végéig a térségben az építőiparban dolgozók létszáma folyamatosan növekedett, bár ez az állítás a céhek tagságára nem igaz. A városokban és falvakban számos kontárnak titulált szakember dolgozott, akik nem föltétlen voltak tudásuk szempontjából is kontárok, csak nem tudtak vagy nem akartak csatlakozni egyik céh tagságához sem. A települések birtokosai általában megvédték őket a hatóságok zaklatásaitól, mivel szaktudásukat jól hasznosíthatták. A nagyobb uradalmak is alkalmaztak kőműveseket az épületeik karbantartására, felújítására. A 19. század második felében a városiasodás térségünkben is építőipari konjunktúrát teremtett, amit a céhesmesterek már csak üggyel-bajjal tudtak kielégíteni, a kereslet és a verseny egyre nőtt. A céhtagok nem hitték el, hogy a céheket felszámolhatják, erre utal, hogy amikor már előkészítés alatt állt az 1872-ben kihirdetett céhtörvény, a kassai kőművesek drága pénzen K/i il János hámori há^terve (OMM. Kohászati Múzeum)
