Veres László - Viga Gyula szerk.: Kézművesipar Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2006)

RUHÁZATI IPAR - Takácsok, vászonfehérítők és kelmefestők (Gyulai Éva)

esetleges egyenetlenségeikben, pereikben a kassai céh döntésére bízzék magukat, hiszen a városszövetség joggyakorlata szerint Kassa, illetve az anyacéh vonta magához a feljebbviteli bírói jogokat a céhet illető ügyekben. 1653-ban Rozsnyón a kassai céh képviselői tettek igazságot két rozsnyói ellenséges takácsmester, Dobos János és Adam Redner között, s erről magyar nyelvű végzést állítottak ki.

23 A rozsnyói takácsok következő céhlevelüket 1659-ben nyerték,

24 s e szerint a három inasévet (apródes^tendőf) kitöltött, s a társpoharat is megfizetett legényeknek külön társulatuk volt, saját kasszával és a „dékány legény" vezetésével, de az atyamester és a céhmester hatalma alatt. Szabályzatuk rendelkezik a vándorlegény befogadásáról is, ha az idegen legény megérkezik a céhhez, a dékánnak addig kell a mestereket körbejárnia és „mívet keresnie", a céhmesternél kezdve, amíg az egyik be nem fogadja. A takácslegénynek, a hagyományos kézműipar azon gyakorlata szerint, hogy műhelyéről és eszközeiről a kézművesnek kell gondoskodnia, magának kellett a szövőszéket felállítani és felszerelni, s csak úgy foghatott a szövéshez (egy széket felállasson és abban egy új műszert befoglaljon... és a^on míveljen).

25 A rozsnyói céh fából faragott, festett behívótáblája, amelyen a háromvetélős céhjelvény látható, 1660-ból való.

26 Rozsnyó mint népes és tehetős polgárok lakta bányaváros céhei többször összeütközésbe kerültek Kassa és a városközösség anyacéheivel, így a rozsnyói takácsok is szembekerültek a kassaiakkal, feltehetően a kassai mesterek piacvédő intézkedései miatt. A rozsnyaiak azonban kénytelenek voltak megalázkodni és úgy menni Kassa és a városszövetség mestereihez, mint „az jó fiakat szárnyára bocsátó atyjokhoz", s a főcéh megbocsátást gyakorolva, szerződést kötött a rozsnvói takácsokkal, akik vállalták, hogy engedelmesek lesznek a kassai céhvei, nem adják át másnak a szabályzatot, mesterremek nélkül nem vesznek be senkit maguk közé, s megegyeztek abban is, hogy „a céh ne erőltessen senkit az ifjak közül az processio-járásra (= úrnapi körmenet), hanem az kinek akarja és kedve van hozzá, elmehet".

2 A rozsnyói, csetneki és jolsvai takácscéhek a 18. század második felében is működtek,

28 s a rozsnyói takácsok Kisnyérih András főcéhmester vezetésével 1839-ben új behívótáblát készíttetnek.

29 Borsodban csak Miskolcon alakul takácscéh a 18. században. A század közepén már népes a társulatuk, hiszen 1757-ben a városi adójegyzékben 15 takács szerepel, 6-an közülük családnevükben is mesterségüket viselik, de van köztük Túróci, Osgyáni, Szebenyi, Roznakovich nevű is, ami felföldi származásukra utal. Az adóösszegek alapján vagyoni állapotuk nivellált.

30 Kérdés, hogy a miskolci takácsok mikor szereznek privilégiumot, 1760-ban ugyanis a céhrendszer kormányzati megújítása idején még nincs társulatuk, sem privilégiumuk,

31 ezt azonban feltehetően megszerzik, hiszen 1798ban pecsétnyomót készíttetnek a miskolci takácscéhnek.

32 A takácsok termékeit textilfajta, minőség és méret szerint osztályozták a joghatóságok (főként a vármegye, illetve a város) árRozsnyói takácscéh táblájának elő- és hátoldala (Rozsnyó, BMR)