Veres László - Viga Gyula szerk.: Kézművesipar Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2006)

BŐRIPAR - Vargák (Veres László)

Munkafolyamat a miskolci tímár-vargacéh festett ládájáról (Miskolc, HOM) számított kontárnak.

19 A megkülönböztetés tehát csak másodsorban jelentett szakképzettség vagy mesterségbeli színvonal tekintetében különbséget. Az újhelyi vargák céhlevelében arról tudnak, hogy „vannak olyanok, akik az úrdolga miatt, vagy bosszúságból hátraállnak az ő hivatalyokban, a czéhet nem becsülik, azaz a céhből való kimaradás révén váltak kontárokká".

20 Az artikulusok termelőmunkával kapcsolatos rendelkezései tartalmazták a mesterré válás előfeltételeit. Az újhelyi vargák 1639. évi céhlevele nem tett különbséget az „új mester" vagy „jövevény mester" között: a „céhbe álló mester keresse meg a főbírót, azután a Fejedelem ő Nagyságának szolgalattyára közinkbe agya magát".

21 A céhbe állás szakmai előfeltételei között feltűnő módon nem kapott különösebb hangsúlyt a vándorlás. A műhelyekben foglalkoztatottak számára a tállyai vargák levelében találunk adatot, miszerint a mesterek 3 legényt is tarthattak. A legények foglalkoztatásánál a fizetés alapja a heti bérezés volt. Homonnán az 1679. évi céhlevél szerint a „béres legin"-t fél vagy egész esztendőre lehetett felfogadni a fertályos szegődés helyett. A heti kereset az összes mesterséget figyelembe véve a vargáknál volt a legmagasabb, átlagosan heti 40 dénár. A legényeknek a fizetését természetbeni juttatásokkal is kiegészítették. Az újhelyi vargáknál a „hetes legény" minden kádba 2—2 bőrt tehetett magának, a homonnai vargáknál még egy talpbőr is járt hozzá. Sűrűn találkozunk a vargáknál ún. „szakmánnal, szakmán míveléssel", ami a naponta előállított termékek mennyiségére utalt. A szakmán napi „6 veres saru" volt, ami nem lehetett több heti 32 sarunál, s a fizetés érte 40 dénár". Az inasok ingyen dolgoztak, s mindössze némi ruházatot kaptak az élelmen kívül. A pataki vargáknál egy ködmön, 2—2 pár fehér ruha, egy süveg, egy nadrág és egy saru járt az inasnak. A gömöri és a zempléni vargákhoz hasonlóan a 17. század elején a miskolci vargák is a kassai főcéh fennhatósága alá kerültek. A királyi város tanácsától kapott privilégiumot 1631-ben erősítette meg II. Ferdinánd. Az új szabályzat lényegesen kisebb terjedelmű és tömörebb fogalmazású volt, mint az 1521. évi, tartalmában azonban egy-két esettől eltekintve lényegi módosulást nem tükrözött. A mesterré válás feltétele 3, közelebbről meg nem nevezett saru elkészítése volt, és a remek elfogadása után lakomát kellett szolgáltatni. Az inasok felfogadásának feltételéül a szokásos kezességvállaláson túl 13 dénár lefizetését és két talentum viasz beszolgáltatását szabták. Ez utóbbi azért volt nagyon fontos a céh számára, mert így biztosították a rosszul megvilágított műhelyekben a hajnaltól késő estig zajló munkavégzéshez a kellő megvilágítást szolgáltató gyertyákat.

22 A 16—17. századi források sokkal árnyaltabb képet szolgáltatnak a vargatermékekről, mint amiről a rendelkezésünkre álló szakirodalom tájékoztat. A miskolci vargák 1631. évi privilégiumában a remeklés feltétele 3 saru elkészítése volt. Úgy tűnik, hogy ez a lábbeli általánosan elterjedt vargatermék volt a 17. században. A pataki