Veres László - Viga Gyula szerk.: Kézművesipar Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2006)
BŐRIPAR - Tímárok (Veres László)
lete idején elzárkóztak. Az új mesterek külön engedély nélkül készíthettek színes remeket, amelyek korántsem kifogástalan minőségét a céh elnézően tudomásul vette. 1828-ban pedig egyenesen kötelezővé tették a színes remek készítését: „Négy fehér bőröket fejekre és bocskornak, négy lóbőröket ugyancsak fejekre, két tehénbőröket feketére festve, két metszett bornyúbőröket feketére befestve és egy darab blank bőrt, és ugyancsak két metszett bornyúbőrt vix alá készítve és még két juhbőrt szattyán formára elkészítve". Az egykori miskolci vargacéh tagsága — nyilvánvalóan a többségben lévő tímárok nyomására - 1833-ban a céh elnevezését megváltoztatta, így lett az iparosokat tömörítő szervezet neve magyar tímárcéh. 23 A céh nyitottnak mutatkozott a fehérbőr elkészítésétől eltérő módon dolgozó iparosok befogadására. Egyeden kritériumuk csupán az volt, hogy a céhbe álló református legyen. 24 Teljes mértékben elutasították a zsidó mesterek céhtaggá válását annak ellenére, hogy ezt a vármegye szorgalmazta. Többször összetűzésbe kerültek a zsidó bőrösökkel. így a csabai árendás zsidó, Márkus Mártonnal, aki műhelyt épített, s nyersbőröket, s a „Mesterséghez szükséges Műszereket" vett a maga költségén. Márkus egy Ballá József ne- Miskolá tímárcéh behívótáblája 1827-ből vezetű céhmestert alkalmazott, az ő révén akart a céhbe bekerülni. (Miskolc, HOM) Azt állította a céhhez írott kérelmében, hogy „nem önnön haszna kereséséből, hanem azon fent nevezett... szegény mesterember boldogítása tekintetibül" fogott a mesterséghez. Alkalmazkodik a céh törvényeihez és rendszabályaihoz, s felajánlja, hogy a „Czéh részére Nyers bőrök szerzésében és a Készítményeknek eladásába munkás lenni meg nem szűnik", ha megengedik számára a mesterség gyakorlását és legényeket is biztosítanak hozzá. A céh azonban kérését az artikulusokra hivatkozva visszautasította, s felszorította, hogy hagyjon fel a mesterséggel, Ballát pedig kizárta a céhből. 23 A zsidó iparos iparűzési gondja azonban rövid időn belül megoldódott, mert a vármegye támogatásával az országban egyedülálló módon 1836-ban vegyes zsidócéh alakult, amelynek tagjai között fehér- és vöröstímárok egyaránt voltak. 26 A miskolci tímárok száma az 1840-es évektől folyamatosan növekedett. 1851-ben 120, 1872-ben pedig már 150 volt a mesterek, segédek és az inasok együttes létszáma. 27 A céh tagjai a csizmadiáktól megvásárolt árulószínben árusítottak. Voltak, akik „jó módjuk lévén a mesterséget folytatni", minden héten rendszeresen, voltak akik „csak kevesebbet és vékonyabban dolgoztak", s voltak, akik egyáltalán nem árultak." 28 A hetivásárok mellett öt országos vásáron nyírt mód még a bőrök értékesítésére. Mindez azonban még mindig kevés alkalmat jelenthetett, mert a miskolci tímárok a közeli települések, Szentpéter, Szikszó és Tokaj vásáraira is eljártak. A 19. század utolsó évtizedeiben, a kisipar általános válságának időszakában a bőr- és a bőrfeldolgozó iparban a tímárok helyzete vált nagyon nehézzé és számuk jelentősen csökkent. 1883-ban az egykori tímároknak már csak negyede, 43 fő biztosította megélhetését a bőr kikészítéséből.
