Hevesi Attila - Viga Gyula szerk.: Herman Ottó öröksége (Miskolc, 2006)

KORDOS LÁSZLÓ: Herman Ottó és a magyar földtan

kakukkról s a Carpodactus roseusról; egy évvel később a Spalax typhlusról; azóta már csak paleontológiái jelenségekről". Mi paleontológusok, főleg akik gerinces maradványokkal foglalkozunk, Petényi Salamon Jánosig vezetjük vissza múltunkat, mi őt tekintjük a magyar tudományos ősgerinces kutatás megalapítójának. Az 1864-ben kiadott „Hátrahagyott munkáiban" a beremendi mészkőbánya vörösagyagos barlang- és hasadékkitöltéseiből előkerült, és Kubinyi Ferenc által már ismertetett csontok közül többet, a tudományra nézve új fajként írt le. Ez ugyan dicséretes dolog, no meg szerencse kérdése is, de ezek a fajok még 150 év távlatából is világszerte ismertek, és nagyrészt érvényesek is! Beremendről többek között lekta a Mustela beremendensis menyétet, vagy a Beremendia nevű cickányt A hálás utókor pedig tisztelete jeléül az újonnan felfedezett ősgerincesek közül jó néhányat Petenyia-nak, Petenyiella-nak, vagy fajnévkéntpetenyii-nek nevezett el. Beremenden az azóta is tartó kőbányászat miatt a hegyből szinte már semmi sem maradt, csak az ott feltárt 26—30 egykori ősgerinces lelőhelyről előkerült, és azóta múzeumokban őrzött csontmaradványok százezrei, no meg egy 3 milkó évvel ezelőtti földtörténeti időszak neve, a Beremendium. Hatodszor Lóczy Lajosról. Olvasom Lóczy Lajoshoz 1878-ban, majd 1907ben írt leveleit. „Szeretett Lajos öcsém f' 1878-ban még csak 28, tisztelt bátyám pedig csak 43 éves volt. Gondolom, bensőséges kapcsolatuk a Magyar Nemzeti Múzeumban eltöltött néhány közös évüknek köszönhető. Lóczy 1887 novemberétől már a Széchenyi Béla-féle kelet-ázsiai expedícióval csaknem három évig távol volt hazájától, miközben az aktuáks poktikai híreken túlmenően Nagy Uram, mai szóval „pletykákkal" is szolgált egykori múzeumi környezetéről. Megírta az indiai Darjeekngbe, hogy „Hampel őr lett, s beköltözött Römer szállásába, mit Krenner szokott irigységgel fogadott, ás kálódott Pulszky háta mögött..." és így tovább. Arról is tájékoztatta Lóczyt, hogy ,^A geológusok eddig kivált akörül fáradtak, hogy a dunántúli részek földtani felvételeit egy nagy térképen fóltüntessék és ezt Párizsban kiállítsák. A térkép készen van s igen csinos; néhány napig közszemlélés tárgya lesz azután útnak indul. ". Ezt a térképet, mint bizonyára tudja, az 1887. évi Párizsi Világkiálktáshoz kapcsolódó Nemzetközi Földtani Kongresszuson be is mutatták, majd azt Lóczy Lajos az 1900. évi újbók Párizsi Világkiállításra 360 000-es méretarányban újra megszerkesztette, s ott az aranyérmet is kapott. Ez a tény több mint száz éve is a hazai geológia büszkesége. Húsz évvel később Nagy Uram, 1907-ben már azon morfondírozott, hogy „Az^ ősfoglalkozások bevezetésén dolgozva kiviláglik, hogy historikusaink időbeli periódusai nem felelnek meg a\ evolúciók természetének, konkrétan kifejezve, hogy túlságosan rövidek; másodszor, hogy a magyarok eredetét kutatva és megállapítgatva, elmennek az^ Altai hegység tövéig onnan menesztik a magyarságot nyugat felé... Mintha valahol olvastam volna arról, hogy a népvándorlásnak tulajdonképpeni oka nem a túlszaporodás, hanem a% Ázsia szivében végbement — mondjuk, geotektonikus átalakulások voltak volna okai... Mit tudnék erről, hol olvashatnék róla? ". Úgy tűnik, hogy a Lóczy által kölcsönzött Walther-féle könyv kekő ekgazítást nyújtott, de szavai szerint ,JMeg is kell adni, hogy a 2000 éves kínai sírokra lerakódott löszréteg egy valóságos megnyilatkozás, mely többet mond, mint akárhány könyv". Tudja-e már, hogy miről árulkodtak ezek a löszrétegek, s a Himalája felemelkedése, no meg a klímaváltozás hogyan hatott az ázsiai népek vándorlására? Mostanában sokan úgy gondolják, hogy mindezeknek a nagy természeti változásoknak nagy szerepük volt abban, hogy a magyarság a Kárpát-medencébe menekült. De a Himalájánál maradva, tudja-e, hogy a