Hevesi Attila - Viga Gyula szerk.: Herman Ottó öröksége (Miskolc, 2006)

Kiss JÓZSEF: Herman Ottó, a tudományos ismeretterjesztő

HERMAN OTTÓ, A TUDOMÁNYOS ISMERETTERJESZTŐ -Kiss JÓZSEFA természet állapota és a természetvédelem helyzete Magyarországon Herman Ottó munkássága előtt A török hódoltság lezárulásával, a 18. század elején az újratelepülési mozgalmak során újabb, minden korábbinál jelentősebb természetátalakítás kezdődött. A népesség gyarapodása, az agrotechnika tökéletesedése a mezőgazdaságilag művelt területek arányának növekedését eredményezte. Ennek részei voltak a meginduló vízszabályozási munkálatok, erdőirtások, rét- és legelőfeltörések. Ugyanakkor a futóhomok megkötésére, az Alföld fásítására kányuló első próbálkozások a „pozitív természetátalakítás", azaz az eredeti növénytakaró helyreálktását célul kitűző törekvések gyökerei is a 18. századba nyúlnak vissza. Ekkorra nyilvánvalóvá vált tehát, hogy a természetes táj legákandóbb elemei, a vizek és erdők védelme, a velük (bennük) folyó gazdálkodás megfelelő szabályozása nélkül az emberi környezet megóvása elképzelhetetlen. A 18. században induló lecsapolási, folyószabályozási munkákkal párhuzamosan a Kárpát-medencében, annak is főleg a síkvidéki területein, a vadon élő áUatok és növények meUett sok termesztett növény és tenyésztett ákat került az országba. Itt elég csak a rizs, kukorica, a dohány, vagy a konyhakerti növények közül a paradicsom, a paprika, a burgonya, a pulyka és a gyöngytyúk megjelenésére utalnunk. A mezőgazdaság mind belterjesebbé vált. A fent emktett okok miatt egyre nagyobb szükség volt az ország természeti és gazdasági viszonyainak feknérésére, feltérképezésére és leírására. A század végén elkezdett II. József-féle első katonai térképfelvétel és országleírás adatai nemcsak gazdaságtörténeti szempontból jelentősek, hanem az egykori, még jórészt természetes növénytakaró ismerete miatt is. Az akkor leírtakhoz tudjuk viszonyítani tételesen is a változásokat, amelyek a 19. század elején-közepén felébresztették a természetvédelmi mozgalmakat. Az 1807. évi XXI. tc. „az erdők fenntartásáról" intézkedett, igyekezett az erdőpusztításoknak gátat vetni. A nem megfelelően kezelt erdőket ugyanis a vármegyei törvényhatóság zár alá helyezhette. Tehát csorbította a tulajdonnal való szabad rendelkezést az erdők védelme érdekében. A törvény jelentősége a jobbágyfelszabadítást (1848) és főleg az osztrák-magyar kiegyezést (1867) követő időben nőtt meg. A „pozitív természetátalakítást", vagyis az eredeti növénytakaró helyreálktását célul kitűző törekvéseket az 1807. évi XX. tc.-ben és az 1841. évi X. tc.-ben fogalmazták meg. Az alföldi faültetések szükségessége a Magyarország jövőjével foglalkozó gondolkodókat, poktikusokat is szólásra késztette. A tudomány egyre jobban figyelt az erdők nem anyagi jellegű hasznára. így merült fel például már igen korán az erdőirtásoknak a vízháztartásra, a csapadékképződésre gyakorolt hatása. Példaként emktjük meg, hogy amikor az 1860-as évek végén a Száva-ártér „csodaszép" tölgyeseinek letermeléséről döntöttek, komolyan fontolóra vették az erdőcsökkenés klímára gyakorolt hatását is.