Hevesi Attila - Viga Gyula szerk.: Herman Ottó öröksége (Miskolc, 2006)
HEVESI ATTILA: Herman Ottó és a földrajztudomány
hátán viszi a reáomlott kisebb-nagyobb szikladarabokat, ezekből morénákat — kőgátakat — alkot; egyes sziklákat ilyen módon, a midőn homlokáig jutottak, le is tes\ s e sziklák sokszorosan a jégár kiindulási pontjáról valók. A midőn pedig a homlokig vitetnek, s olvadás révén letétetnek, sokszorosan már más kőségre jutottak el, az^ új helyen tehát idegen vándorok. E\ a szemünk láttára jolyó jelenség magyarázna meg azokat a karczokat és rovásokat, a melyeket oly helyeken is észlelhetünk, a melyeken ma jégárnak már nyoma sincsen; és azok a sokszor tetemes nagyságú sziklák, a melyek a nekik valóban teljesen idegen helyre le vannak téve, szintén csak jég hátán juthattak oda. A jegyeknek mind a két neme hatalmas jégképződésekre, az^ ún. jégkorszakra vall, melynek európai középpontja Skandinávia félszigete volt volna. [...] Némely helyen biztosra ki van mutatva e vándorköveknek eredeti termőhelye is; így a gránitnak a\ a szikladarabja, a melyen Szt-Pétervárt I. Péter lovasszobra áll s a mely e város határán mint vándorkő találtatott, nyilván Finnországból való; Gothland és Oeland kövei lekerültek Meklenburgba, Pommerániába és Brandenburgba."^ A Skandináv- „. ..hegységnek mindig megvan a maga tarkasága s a hol a nyári hosszú, vagy éppen szakadatlan napon át a nagy fény- és hő-forrás csak rézsútosan bocsáthatja sugarait a hótakaróra, ott hófolt marad egés\ nyáron át az^ új havazásig. E hófoltoknak csak bizonyos része olvad el nyáron át, sokszorosan úgy, hogy valamely feljebb fekvő, a Nap teljes hatásának kitett hómező egészen elolvad s ennek felszabadult vize alámossa a fekvésénél fogva állandó hófoltot, mely ekkor boltozatos híd módjára fogja át a hegynek azt a\ árkolatát vagy szakadékát, melyben fekszik; később összeesik s a tél hava újra fölhizlalja. Az^így keletkező, lerohanó vizek nagyban hozzájárulnak a táj jellemzéséhez] életet kölcsönöznek a merev, meztelen sziklának. A legtöbb esetben — a tenger színéről fölpillantva — nem is látjuk a vízfolyás eredetét; egy kétszáz n ^ a hatszáz^ méternyi, a tengerből úgyszólván függőlegesen kiágaskodó sziklafal alatt haladva, egyszerre azt vessziik észre, hogy legfelsőbb párkányán át vizek buknak alá; a majdnem merőleges zuhanás nyomban töri a vizet s ez^ hófehér szalagot alkot a sziklafal egés\ magasságán végig. Ott a hol a fal áthajlik, a zuhatag fátyollá foszlik; a hol lépcsőzetes szakadékba kerül, párává zúzódik; a sziklafal lábát elérve, csak igen ritka esetben látjuk a tengerbe való beszakadást, mert ilyen falak lába vagy töve rendesen roppant omladék, mely a ví% egész^ tömegét beissza s észrevétlenül szűri át a tengerbe... f...] E zuhatagoknak tápláló forrása mindig hómező, mely a magasban fekszik s ebből tudjuk meg hogy a norvégfóldségnek a tengerre dűlő sziklahomlokzata nem vezet fői ormokhoz gerinczekhez hanem egy fensíkhoz^ — a norvég Fjeidhez^ - mely helyenközön a nélkül, hogy alulról láthatnák, a tenger felé lejt. Nyár elején, a mikor e fensík hómezői javában kezdenek olvadozni, a vízeséseknek ezernyi ezre siet, zuhan lefelé. Ez a norvég <fosz>Nyár derekán, a hómezők fogytával, a vízesések megapadnak, egy nagy részök meg is szűnik"^ Tudnunk kell, hogy E. Reclus remek könyve, A Föld I. kötete ugyan már 1879-ben nagyszerű fordításban magyarul is megjelent, és „A hó és a jégárok"-kal csaknem 70 oldalnyit foglalkozik (164—232). Skandináviát azonban csak néhány mondattal érinti. Úgy tűnik tehát, hogy a Skandináv-hegység természetföldrajzi sajátosságainak — részben saját megfigyelései, részben a rá vonatkozó legfrissebb szakirodalom alapján 15 — első magyar leírója Herman Ottó. '3 HERMAN 1893. 408-409. M HERMAN 1893. 413-414. 15 KJERULF 1878., KJERULF 1880.
