Hevesi Attila - Viga Gyula szerk.: Herman Ottó öröksége (Miskolc, 2006)
HEVESI ATTILA: Herman Ottó és a földrajztudomány
1881-ben. 1 „.. .A.% általam a Bükk-hegységben észlelt legmerészebb hálókeret a% egyik végével a tisztás füvéhez a másikkal legalább 10 méter magasságban, egy óriási jávorfa ágához^ volt erősítve, a pók pedig a magasban tanyázva, a fű felett álló hálóra járt a prédáért." 2 S ami a gyermek Herman Ottónak a Bükk volt, az lett katonakorában az Adria és annak dinári partvidéke (1859—1861). Szerelem első látásra. „Úgy is gondolok én vissza Fiúméra, mint a szerelmes arra a helyre, ahol legelőször látta szive imádottját. E% a hasonlat nem is rossz mert S ¥P a hány, szép a tenger, mindkettő beláthatatlan és — szeszélyes is." Azért Fiúmétól (Rijeka) Zárán át Raguzáig (Dubrovnik) sok mindenbe belelátott. A partvidék hegyeibe, a néhol azokat megszakító öblökbe, az odaömlő folyók torkolatába, az ott élők foglalkozásaiba, szokásaiba, viseletébe. 3 >r Awlkor a tengert csak könnyű szellő ingatja, akkor a haboknak ki-befutása oly renddel történik, mint akár a lélegzés. Atr érkező habok mintha játszva kergetnék egymást. Ilyenkor valami felségesen andalító van a tenger morajában. A finoman tajtékzó, oszló habtaraj buborékjai szétpattanáskor kis neszt gerjesztenek, mellyel megtelik a levegő; ahol az^ érkező habok sziklába ütődnek, ott csapkodó hangok ismétlődnek, s ahol a gömbölyűre kopott kavicsokon futnak végig ott csergedező a hang. Es e hangok ezer- meg ezerszeresen változva - úgy, amint a part is lépésről lépésre más —, közelről, távolról jőve egyesülnek; igy keletkezik azon moraj, mely a tenger zenéjében a pianot alkotja meg a szemlélőt és hallgatót folyton vissza-visszacsábítja és marasztalja és oly nagyon megszeretteti vele a magányt. Ügy, amint a szelek járnak vagy rohannak, változik e moraj is; néha felkap a fortissimóig melyben a nesz^ zúgassa, a csórgedezés üvöltéssé fokozódik."f...f „Sebenicótól keletre, befelé a szárazföldbe, a tenger bújósdit játszik; messze belopódzik a hegyek közé, könyökszerű sarkokban kerülgeti a sziklásokat, s egy hirtelen, merész^ kanyarodon egyszerre csak azt mondja a padrone, kinek bárkáját használjuk, hogy itt már édes a víz Ewe/ megtudjuk, hogy a tenger búvóhelye voltaképpen folyótorkolat, a folyó pedig a Kerka, Dalmácia legnevezetesebb folyója, mely a Dinári-havasokból kapja első ereit, szeszélyesen kanyarog Knintől Scardonáig s ezen a% úton találja meg azt a lépcsőt, amelyen le kell haladnia, azaz esn ^ e- ^ Kerka vízesése nagy hírű, s hírét meg is érdemli; sokszor volt leírva (magyarul is), lerajzolva. Meg is bámultam a zphogó kaszkádokat, melyeknek tövén a vizek hófehér tajtékká, sőt köddé zúzódnak. E ködökben megfürdik a napsugár, s a legfelségesebb szivárványokkal festi be azokat; lenn, a\ évezrek óta kivájt medencében, mintha forrna az^ a nagy víztömeg: habzik, kavarog tódul kifelé, s amikor végre a víztörő akadályokból kimenekül, lecsendesedik, békésen tovahalad, mintha semmi sem történt volna vele. Egy ilyen hatalmas vízesés egy darabja a természet őshatalmának, mely szakadatlan hatásával előbb megbűvöl, utóbb kérdéseket, gondolatokat fakaszt. A Kerka vízesése éppen meglepő, mert a folyó egész^ futása a Dinár egy tájáról a sebenicói torkolatig rövid, s alighogy a forrásból csorgó, ebből patak lett, s alighogy a folyó képét öltene magára, máris víztömeggé dagad, zuhog forrong ismét elsimul, s észrevétlenül belevegyül a\ anyatenger vizébe. És e% így megyén örök időktől örök időkig szakadatlan egymásutánban — amíg a költészet szemüvegén néztük. A hideg ész^ mást is lát. 1 HERMAN 1881. 51. 2 HERMAN 1876. I. kötet 53-98. 3 HERMAN 1877. (Részletek)
