Hevesi Attila - Viga Gyula szerk.: Herman Ottó öröksége (Miskolc, 2006)

VERES LÁSZLÓ: Herman Ottó és a miskolci múzeum

HERMAN OTTÓ ÉS A MISKOLCI MÚZEUM - VERES LÁSZLÓ „Senki nem lehet próféta saját hazájában." Ez a megállapítás érvényes Herman Ottóra is. Legalábbis életében. A 19. század 70-es éveitől országos, majd nemzetközi hírűvé vált tudós élete végéig alig kapott szerepet a „nevelő város"-ának tekintett Miskolc tudományos közéletében. Az eksmerést is nélkülöznie keUett. A helyi lapokban életében sohasem méltatták tudományos munkásságát, a tudományoskulturáks életet meghatározó ekt soha nem hívta meg felolvasóestre, mint ezt egyébként oly sok — az utókor ítélete szerint talán jelentéktelenebb - művész, tudós esetében tette. Az sem merült fel sohasem, hogy a város díszpolgára legyen. Holott erre legalább az feljogosította volna, hogy egy cikluson keresztül, 1893-1896 között nagyon tisztességesen képviselte Miskolcot a parlamentben. 1914 decemberének utolsó napjaiban a miskolci újságok mindössze néhány soros hkben adták közre Herman Ottó halálát. A városi közgyűlésen Tarnay Gyula főispán ugyan „szépségesen gazdag beszédben" emlékezett a „hazai tudomány egyik legnagyobb büszkeségére, a magyar kásművészet ragyogó toUú művelőjére", de a temetésen a várost csupán Szentpák István országgyűlési képviselő, a poktikus Herman Ottó elvtársa képviselte. Eddig - a rendkívül gazdag kodalom eUenére sem — nem tűnt fel Herman Ottó miskolci tudományos életből való kirekesztettsége. Miért nem kapott szerepet a nagy tudós Miskolc ötkötetes várostörténeti monográfiájának készítésében? Miért nem tartották fontosnak azt, hogy matyóföldi vagy dél-borsodi kutatásakól beszámolót tartson? Miért nem szerveztek neki könyvbemutatókat? Vagy ami igen fontos: miért nem adtak neki a helyi sajtóban lehetőséget áUáspontjának védelmére a Bársony-házi paleokt leletek kapcsán? A kérdésekre adható pontos választ nem ismerem, azonban úgy tűnik, hogy az okok két tényezőre vezethetők vissza. Miskolc 19. század végi monográfusa, Szendrei János együtt dolgozott Herman Ottóval a millenniumi kiállítások előkészítésén. A két tudós meglehetős eüenszenwel viseltetett egymás kánt. Szendrei, miután felkérést kapott az 1880-as évek elején a Miskok város történelme és egyetemes helyirata című monográfia elkészítésére, az 1886-ban megjelent I. kötet természetrajzi fejezete, a Bükk élővüágáról szóló részének megírására jobb és eksmertebb szakembert keresve sem talált volna Herman Ottónál. Azonban Szendrei egy Magyarországon ismereden csehországi természetkutatót kért fel a monográfia fejezetének megkására, mintegy vérig sértve ezzel Herman Ottót. Szendrei monográfiájának IV. és V. kötete 1911-ben látott napvkágot. A IV. kötet a 19. század és a 20. század első évtizede köztörténeti eseményeinek bemutatásán túl a művelődéstörténetnek is teret szentel, majd ez a szándék az V. kötetben kiteljesedik. A IV. kötetben Szendrei csupán egyeden mondatot szánt Herman Ottó tudományos munkásságának: „Irodalmi működése révén a természettudományok terén az ország első szakírói közé küzdötte fel magát." Ez ugyebár fantasztikus eksmerés 1911-ben. Az ugyancsak 1911-ben megjelent V. kötetben minden olyan személyt felsorakoztatott Szendrei, aki csak egyszer is tollat ragadott kezébe és abból kikere-