Viszóczky Ilona szerk.: Eredmények és feladatok a matyóság néprajzi kutatásában (Miskolc-Mezőkövesd, 2006)
egyszerűbben jártak, csupán a pruszlik-ok voltak szépen hímezve". 15 Megfogalmazódott tehát a viselet történeti alakulásának, változásának szempontja, ami közvetett módon a szerző egy más jellegű megállapításában is kifejeződött. A kiállítást megalkotó Bátky Zsigmond szóvá tette ugyanis, hogy a mezőkövesdi viselet a „közönség", a „laikus közvélemény" előtt „más vidékek rovására" a legismertebb, mégpedig a summások és a „fél országot" bejáró, kézimunkákkal házaló asszonyok jóvoltából. Más szóval, Bátky ily módon utalt a matyó divatra, illetve arra, hogy a helyi kulturális rendszer „kilépett", „túlterjedt" önmaga határain. Ennek mintegy ellentéte volt a kiállított anyag, a régiesebb formák, a hagyományos anyagok hangsúlyozásával. A második világháború után a Néprajzi Múzeum anyagából készült kiállítások - az 1980-as években rendezett három bemutatót leszámítva - mindig valamilyen általánosabb keretben foglalkoztak Mezőkövesddel, a matyókkal. Leginkább a különféle népművészeti kiállításokon szerepeltek, megtestesítve az egyik kiemelkedő jelentőségű népművészeti központot (2. kép, XIII. színes kép). A tucatnyi hazai és külföldre vitt „magyar népművészet" tárlat elengedhetetlen alkotórészévé válva, a magyar jelző egyik legfőbb hordozója szerepét játszotta. Ebből a rendből két kísérlet érdemel külön figyelmet, mert ezekben újabb szempontokkal gazdagodott az értelmezés, illetve újabb kiállítási eljárásokat próbáltak ki. Mindkettő Fél Edit nevéhez fűződik. A Magyar népviseletek története című, 1953-ban megnyílt kiállításán Fél Edit földrajzi rendben tárgyalta az egyes viseleteket. Ezen belül a matyókról a különböző korszakok és az egyes korosztályok öltözetei alapján igyekezett képet adni. A csecsemőtől az öregkorig kísérte végig a viselet alakulását, s messzemenően hangsúlyozta a közösségen belüli divat hatását is, megállapítva, hogy a „falusi divat változása lassúbb és inkább csak a fiatalokra kötelező", 16 szemben a városon tapasztalttal. Ezáltal sokkal árnyaltabbá vált a matyó viselet reprezentációja, mely - 1885-től rendre visszatérő toposzként - általában fiatal, ünnepi öltözetű párt jelentett, mégpedig az általánosított „matyó legény", „matyó leány" formula alapján. Fél Edit egy másik, nagy hatású kiállításán arra törekedett, hogy a jellegzetes egyedi vagy páros alakok, viseleti típusok mellett, együttesen megjeleníthető viseleti csoportokat is összeállítson. A Nemzeti Galériában és Párizsban 1968-ban bemutatott, Parasztok és pásztorok című kiállításon többek között a mezőkövesdi elöljáróság asztal körül ülésező hétfős csoportját komponálta meg (XIV. színes kép). 17 Az életképek sorozatával, s a tipikus alakokkal ugyanakkor a parasztélet rendjét építette föl, melyben az egyes lokális viseletek mint részletek alkották a magyar népi kultúra egészét. A helyileg kötött in situ jelenetek az egység kontextuális elrendezésére lettek fölfűzve, s egészében egy képzelt, ideálisan teljes világot alkottak. Az elmondottakból is látszik, hogy az életkép jellegű enteriőr a legkimódoltabb néprajzi ábrázolási és értelmezési keretnek számít. A mezőkövesdi példán is látható, hogy mély gyökerekkel nyúlik a szakmai talajba, s rendszerint - még ma is - különösebb szakmai reflexió nélkül alkalmazzák, bár az 1980-as években folytak viták lehetőségeiről, korlátairól. A korábbi kifejezésekkel élve úgy fogalmazhatunk, hogy az újabb törekvések során az enteriőröket, mint in situ jellegű bemutatási eljárásokat egyre inkább a meghatározott, konkrét társadalomtörténeti kontextusok szerinti értelmezések alapján igyekeznek kialakítani. Tulajdonképpen ezzel kísérletezett Fél Edit is, aki tudatosan törekedett arra, hogy tipikus élethelyzetekre jellemző öltözeteket illetve csoportok öltö15 BÁTKY 1929: 20. 16 FÉL 1955: 10. 17 A kiállítási jelenet fényképét lásd NÉ 1970. 12. (4. kép); FEJŐS főszerk. 2000. 44. kép.
