Viszóczky Ilona szerk.: Eredmények és feladatok a matyóság néprajzi kutatásában (Miskolc-Mezőkövesd, 2006)
„cifravidék"-eket részesítették előnyben, hanem azok peremterületeit. A határon túli magyarság, így Kalotaszeg műveltségének objektumai azonban a kapcsolatok szabadabb kiépülésével továbbra is nagyobb figyelemben részesültek. A gyarapítás módja is megváltozott Fél Edit távozásával, mert a hozzá közel álló gyűjtők laza hálózata felbomlott, s ez Mezőkövesd vonatkozásában is éreztette hatását. A matyókutatás és tárgygyűjtés csak időlegesen, az 1981-ben, Szuhay Péter rendezésében, témánk szempontjából Szacsvay Éva közreműködésében „A népművészet születése - Mezőkövesd" című kiállítás előkészítésekor vett nagyobb lendületet. A gyűjtés az életmóddal változó tárgyi világot kívánta feltárni. A jelenkutatásba torkolló szociográfiai vizsgálatok olyan új textilféleségekre (például az öltözetbe beépülő városias fehérneműre; a kivetkőzést dokumentáló, gyakran még köténnyel együtt viselt egybeszabott ruhákra, a lakáskultúrában a dekorációs kellékek alakulására, így a díszpárnákra, horgolt csipketerítőkre, konyhai garnitúrákra, a matyó mintával hímzett damasztabrosz védelmét szolgáló nylonterítökre) figyelt föl, amilyenekre korábban nem ügyelt a szaktudomány. Az életmódkutatáshoz kapcsolódóan a folklorizmus termékei is jelentőséget kaptak. Közülük az immár csak turistacsalogatónak hordott, s előre megformált, vendégrojtokkal kiegészített „csavarítós" kendős mezőkövesdi női öltözet, valamint a már megrendelésre készített, Budapest nagyobb piacain és az ország minden népművészeti boltjában beszerezhető hímzett textíliák és ruhadarabok sora emelkedik ki. 105 Az 1981-es kiállítás céljára gyűjtött kollekcióról a kötet más tanulmányaiban olvasható részletes elemzés. 1981-től a 20. század végéig terjedő időszakban már elsősorban véletlenszerűen kerültek be matyó műtárgyak. Közülük említésre méltó Jankó János mintagyüjteményéből származó hímzés, amelyet leszármazottjai adományoztak a Néprajzi Múzeumnak (XLIII. színes kép). Összegzésként megállapítható, hogy a Néprajzi Múzeum gyűjteményének kialakulásával egy időben körvonalazódtak azok a tájegységek és etnográfiai csoportok, amelyek a néprajzi kutatásban, azon belül a tárgygyűjtésben a későbbiek során megkülönböztetett figyelmet élveztek. A magyarság esetében ezt a kitüntetett érdeklődést a magyar népművészet és népviselet jelképévé vált kalotaszegi, majd mezőkövesdi hímzés és viselet kapta, amelynek eredményeként népi kultúrájuk, a lakástextíliákon és ruhadarabokon végbement állandó változásuk mind a néprajzi irodalomban, mind a Textil- és viseletgyüjteményben a legjobban nyomon követhetővé vált egészen napjainkig, mennyiségi és minőségi értelemben egyaránt. A Kárpát-medencét reprezentáló gyűjteményben például a klasszikus suba, szűr és kötény műfajból a mezőkövesdieknek 10% körüli a részesedési aránya. A kollekció minőségi tekintetben is kiemelkedőnek tekinthető. A férfiak népviselete például rekonstrukciókkal kiegészítve felöleli a 19. század első felétől a 20. század második feléig terjedő időszakot, közte a csúcsos formájú kisbarci kalapos, kézfejnél hosszabb, szertelenül bő ujjú inges, bőgatyás viseletet, egészen a 20. század közepén már csak jeles alkalmakkor, szerepléskor felvett, kézfejig érő, mérsékelten bő ujjú inges és a bögatyára emlékeztetően ráncolt gyolcsszoknyás öltözéken át a pantallós városi öltönyig. A nöi viseletben is jól nyomon követhető a változás, mely az általános népviseleti alakulásmenethez igazodóan - eljut az egyre kerekebb csípőt formáló, tendenciájában rövidülő, és az egyre magasabbra varrt pántlika miatt formailag is némileg módosuló szoknyás parasztöltözetig, majd a 20. század közepére, a „kiöltözés" - a városiasba való átöltözés - időszakára az egybeszabott ruhás, „viganyós" válto105 A tárlat különleges hozadéka az 1930-as években varrt, 81.60.1 leltári számot kapott polgári boleró, Dömötör Tekla folklórkutató ajándéka (L. színes kép).
