Viszóczky Ilona szerk.: Eredmények és feladatok a matyóság néprajzi kutatásában (Miskolc-Mezőkövesd, 2006)
vezérli kollégáim egy részét. A kiállítás filozófiájuk szerint a szakmai konszenzussal egyező népművészetet, ilyenformán a szépet, az esztétikust kell megjelenítenie, mert az emberek, a látogatók tanulni járnak a múzeumba, s amit ott látnak, azt tekintik majd értéknek és követendő mintának. Ha mi a giccset és az ízléstelenséget mutatjuk be, azt a látszatot keltjük, hogy ez a szép és ez az érték, vagyis ezt kell az embereknek követniük. Tevékenységünk nem egyéb eszerint tehát, mint a csúf oltárra emelése, mert hiszen a múzeum nem más, mint a kultúra temploma, a kiállítás pedig e templom oltára. A Mezőkövesd kiállítás abban haladta meg az előtte és sok utána rendezett kiállítást, illetve válogatást, hogy témáját társadalomtörténeti összefüggésbe helyezte, azt tételezte, hogy megragadható az a komplexum, amit népművészetnek neveznek és ennek megmondható hozzávetőleges kezdete, virágkora és hanyatlása, majd elhalása. Mindez nem független gazdaságtörténeti folyamatoktól, a társadalom intézményesültségétől és olyan szellemi áramlatoktól, illetve mozgalmaktól, amelyek a népművészetet „használják". Ilyenformán tehát ugyanúgy belekerült látószögébe az uralkodó osztály nép közé merülése, a mezőkövesdiek egzotikusként való ábrázolása, vagy az egyes iparcikkek kereskedelmi árucikként való megjelenése, profitra termelése. A társadalomtörténeti megközelítés - és ezt tartom a kiállítás legfőbb érdemének - pont arra volt képes rámutatni, hogy milyen ellentmondások feszülnek a népművészet reprezentációja és az emberek többségének valóságos és mindennapi életmódja között. Ezen túlmenően az is újítás értékű a kiállításban, hogy egy lokális népművészet problémáját a legmagasabb elemezhető szintig viszi végig, vagyis azt is vizsgálja, hogy a nemzeti kultúra egészében milyen funkciót tölt be a már Mezőkövesdet messze meghaladó, mintegy a magyarság egészére kivetített népművészet. Ezzel párhuzamosan a mezőkövesdi mindennapi élet ábrázolása a jelen pillanatáig jön el, vagyis arról is képet kapunk, hogy milyen az élet „a mezőkövesdi népművészet" után. Az alkotók egy része huszonöt évvel ezelőtt hajlamos volt azt gondolni, hogy a jelen kornak is van müvészkedése és ez is megragadható és ábrázolható. A muzeológia tevékenysége ekkor nem az ideálképek felépítése, hanem a valóság mintegy dokumentarista szemléletű megközelítése volt. A kiállítást előkészítő gyűjtés, de a kiállítás bemutatásának pillanatában is (a házon belül mindenesetre, de talán azon kívül is) újdonságnak számított az első tonett szék, az első konyhakredenc, az első Salgótarján típusú sparherd megjelenése. Mezőkövesd és népművészete kanonizálódott ekkorra már annyira, hogy az efféle interpretációnak lehessen akár provokatív értelmezése. A kiállításra mind az etnográfia, 10 mind a művészettörténet" gyorsan reagált, s méltatta az alkotást. Vadas József 1985-ös tanulmánygyűjteményében is foglalkozik a „matyó sztori"-val. Tanulmányában egyértelműen felismerhető a kiállítás által feltárt adatok, képek és tárgyak összefüggésrendszerének hatása, végkövetkeztetésében azonban ez az írás amazt jóval meg is haladja. Nyersen kimondja azt, amit az etnográfus legfeljebb szégyenlősen körülír vagy csak sejtet: „De úgy vélem, mind a tulipános pala, mind a lyukkártyás hímzés inkább csak végső következménye annak a szemléleti torzulásnak, amelynek kezdetei a múlt század végére nyúlnak vissza. Ekkor jött létre a kézművesség és a népművészet örökségéből, de a feudális nyomor kényszerpályáján, a kapitalista piacgazdálkodás szívóhatására az a valami, amit matyó kultúrának szokás nevezni. Ez nem azért nem népművészet, mert a tizenkilencedik század végén keletkezett. Termelési formaként a matyó hímzés az ipari sorozatgyártás kezdeti korszakának, a 10 SÁRKÁNY 1981. " VADAS 1981.
