Viszóczky Ilona szerk.: Eredmények és feladatok a matyóság néprajzi kutatásában (Miskolc-Mezőkövesd, 2006)
jelleget vélték kifejezni vele, s alkotásai az egész országban elterjedtek az elmúlt száz év alatt. Eredetileg alkotói vagy a családi háztartás önellátásának keretei között működtek, vagy kisiparosok voltak. A századfordulótól kezdve mindinkább háziipari feltételek között készítették el a matyó népművészeti alkotásokat, az értékesítés pedig önálló üzleti vállalkozás lett. Ebben a korszakban a matyó népművészet már lényegében véve csak hímzett ruhadarabokból és ünnepi alkalmakra szánt női viseletből állt, amit nők varrtak és hímeztek. " Az értékesítésre előállított népművészeti alkotások, pontosabban a népművészet, mint a háziipari termelés paradoxona mintegy magyarázza a vele szemben álló (és szembeállítható) egységeket, a „Summások"-at és a „Cifra nyomorúság"-ot (2-3. kép). De egy pillanatra hadd idézzem a vitrin szövegének másik táblán való folytatását: „A matyók viseletét és népművészetét először 1885-ben mutatták be Budapesten az Országos Altalános Kiállításon. A millenniumi kiállítás »neprajzi falujaban« ( 1896-ban) egy mezőkövesdi portát építettek fel, és itt rendezték meg a matyó lakodalmat 150 főnyi násznéppel. Az 1911. évi operabálon - Izabella főhercegasszony kezdeményezésére — matyó lakodalom került színre, arisztokrata szereplőkkel. Az Országos Háziipari Szövetség 191 l-ben telepet létesített Mezőkövesden, majd egy év múlva megalakult a Mezőkövesdi Hímzőipari Szövetkezet (1912-1924), ekkor már több mint 1300 asszony és lány hímzett háziipar-szerű keretek között. Több helyi kereskedő (Kohn, Reich, Czeisler), a malomtulajdonos, illetve a közjegyző felesége is értékesítette a „hímzőipar termékeit" a két héiború között. Budapesten 1930 után több mint 50 asszony árusított az utcákon „matyó hímzést", s majd ennyi vándorárus értékesítette - bizományos rendszerben — az ország különböző városaiban portékáját. Külföldi értékesítésű árut készített több mint 60 matyó hímzőasszony a második világháború előtti években. A „Gyöngyösbokréta" mozgalomban kulturális műsoraik alkalmával ugyanők hasznosították népművészeti alkotásaikat színpadi kellékként. " A kiállítás ezen a ponton teljesen új szempontokat érvényesít, mondhatni új dimenziókat nyit az értelmezésben és a magyarázatokban. Egyfelől azt a kérdést feszegeti, hogy miként hat egy lokális kultúra stílusára, értékrendjére és szokásaira a központi érdeklődés és törődés, az uralkodó osztály körében érvényesülő népies divat, egyfajta helyben megvásárolható „orientalizmus élmény", az egzotikus paraszt képének időszakos birtoklása (4. kép). Természetesen ezzel a gondolati és látvány egységgel is szembehelyezhető a „Cifra nyomorúság" kimerevített esküvői életképe (menyasszony, vőlegény, kisvőfély, leány, legény alkotta menet), vagy a „Vallásosság": szintén diorámába rendezett úrnapi Márialeányok felvonulása (lobogót vivő két Mária-leány, kisleány, sátoros kendős fiatalaszszony, középkorú és idős asszony). S ha hozzávesszük, hogy a két világháború közti időszaknak egyik népszerű „parasztidul" ábrázolása a nép mélyen katolikus ragaszkodása (úrnapi körmeneten, búcsún, a Szent István-napi budapesti szentjobb felvonuláson), akkor megérthetjük, hogy miért oly kedves az uralkodó osztálynak és az értelmiségnek kisded állapotban tartania szegény népét. De emez oldal diorámája nem csak a vitrinnel felesel, hanem a „Summások" vitrinjének summás párjával, és azok magukkal vitt, ládába és aköré rendezett motyócskájával. Ezt a kollekciót még 1969-ben Gari Takács Margit (helybeli, egykor maga is szegény summás) állította össze Fél Edit megbízásából. A harmadik terem korunk, illetve közvetlen közelmúltunk időszakát mutatja be, vagyis folytatja a filozofikus kitérőkkel erősített epikai folyamot. Az előző vitrinsor, így a hímzések (azaz a népművészet) folytatásában, négy vitrinben kapott helyet a „Matyó Háziipari Szövetkezet" jobbára nyugat-európai vevőkört kiszolgáló tevékenysége, ennek folytatásában, egy vitrinben pedig a „Kisiparos 'népművészet'". A vitrinsorral szemben „Városiasodás és hagyományok" felirattal egy enteriőrben, vagyis „saját lakószobájában"
