Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

4. Közlekedés, szállítás, piac

töttek vele, szájába szalmacsutakot dugtak és lefelé fordítva beleillesztették egy földbe ásott cserépfazék szájára. Ezt követően tüzelni kezdtek a korsó körül, borókából rakott lassú tűzzel, amíg a kolimász át nem csepegett a szalmaszálakon a korsóból a fazékba. Egyszerre egy egész évre elegendő szekérkenőcsöt szoktak égetni (Uraj). A dél-gömöri magyarság évszázadok óta ismert volt kereskedő szelleméről, az alföldi vásárokat járó kupeceiről. Rimaszombat már a 16. században kiterjedt marhakereskedést folytatott a bányavárosok és Morvaország irányába. FÉNYES Elek szerint bejárták a hódmezővásárhelyi, szentesi, kecskeméti, mezőtúri marhavásárokat, és ott tinókat, ökröket vásároltak össze. A HUNFALVY-monográfia 1867-ben közli, hogy „a Gömör megyei földnép, mint marhakereskedő ismeretes -, alföldi marhával kereskedik, melyet a rimaszombati és rimaszécsi vásárokon szokott eladni". Az állatkereskedelem kiterjedt a lovakra, juhokra, sertésekre is. REGULY 1857. évi értesülése szerint „a domaháziak öszveköttetésbe vannak az alföldi ló tolvajokkal. Verpeléten van atyafiságuk és mit a sarusoknál (ti. gömöri reformátusoknál) lopnak, azt oda viszik és az ott lopott jószágot egész Temesvár tájékárul ide hozzák." A Barkóság néhány falujában, különösen Domaházán, Gesztetén, Péterfalán és a medvesalji községekben is számosan, az 1960-as évekig foglalkoztak állatkereskedelemmel.* „Nem a földből éltünk, hanem a marhanevelésből. Az egész falu marhát adott-vett, míg volt rajta haszon", mondogatják az öregek. Sokan foglalkoztak tanulatlan tinók betörésével, betanításával. Néhány hét, hónap múltán kétháromszoros áron adták tovább az ilyen jószágot. Egymás között is csereberélték, szín szerint „párosították" az ökröket. A kocsmában is az ökrökről beszéltek a legtöbbet, szenvedéllyel űzték ezt az üzletet. Sokszor hetekig távol maradtak a falujuktól, még a családjuk sem tudta, merre járnak, mert egyik vásárról a másikra mentek. A századforduló óta az Alföldre már ritkán jártak, de a felföldi megyékben vásár nem esett meg nélkülük. Jó vásárok voltak Dédesen, Várkonyon, Bélapátfalván is, s a Barkóság szomszédságában (Putnok, Rimaszécs, Feled, Pétervására). Szívesen mentek a rimaszombati, kisterennei, pásztói, salgótarjáni, szécsényi, miskolci, szikszói vásárokra is. Miskolc környékén azt tartották róluk, hogy „ha a domaházi ember két ökör farkát délután összeköti, másnapra túl van velük a határon." Zajos áldomásokat ittak, élvezték a vásár tarkaságát, a májfaállítást. A vásáron felállított májusfa beszappanozott törzsére versenyezve másztak a legények, hogy elérjék a tetejébe kötött üveg pálinkát, kendőt, csizmát, a győztes jutalmát. A kupecek, hajcsárok gyalog jártak, nyáron mezítláb, csizmájukat vállukra vetve. Kisebb csoportokat alkottak (6-7 ember volt együtt), mert az úton sok veszély leselkedett rájuk. Hónaljig érő, nagy erejű tögyfabotokat hordtak, azzal * Az állatkereskedelemre szakosodott „kupeckedő falvak" és az északi vásárvonal mentén (Losonc, Fülek, Rimaszombat, Rimaszécs, Putnok sávjában) évszázadokon át űzött tőzsér, kupec, hajcsár foglalkozások méreteihez, e tevékenységek térbeni kereteihez és történelmi jelentőségéhez lásd Viga Gyula ( 1990) könyvét.