Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

4. Közlekedés, szállítás, piac

4. %özíeke([és, szâttitâs, piac Ózd várossá fejlődését megelőzően (1949-ig) a vidéknek saját városi központja nem volt. Közelében is csak kisebb mezővárosok fejlődtek ki (Putnok, Rimaszombat, Fülek), s a jelentősebb városokig (Miskolc, Eger, Losonc) 50-60 km-es utat kellett megtenni. Az utak többsége a folyók, patakok völgyében fut, de sok szekérút kanyarog föl az erdők, dombok közé, s köztük vannak olyanok is, amelyeknek ma már csak a neve emlékeztet egykori fontos szerepére. Ugyanis majdnem minden barkó falu határában található egy-egy Vasárut nevű dűlő (Domaháza, Uraj, Sajómercse stb.), amelyeken földút vezet át. A szekérutak nyomvonala évszázadokon át alig változott, de a legutolsó száz évben egyeseknek megnőtt a jelentősége (pl. a Bánréve-Ózd-Nádasd vonalnak), másoké pedig elsorvadt (pl. a Rimaszécs-Susa-Ózd útvonalé). Egykor ez utóbbin szállították a vasat a gömöri hámorokból Pestre a Barkóságon átnyikorgó szekerek. A vasutak megépülése után (1870-es évek) országos jelentőségű utak nem vágtak át ezen a vidéken, a forgalom a folyók völgyében haladt. Szállításokat a vasútállomásokig, a bányákig, malmokig, s a falvak határán belül kellett végezniük. A Barkóság népe a 20. század első harmadában még főként gyalog közlekedett, a férfiak és a nők is rengeteget gyalogoltak. Gyalog jártak be naponta vagy hetente a bányákba, gyárakba. Gyalog indultak a vásárokra, búcsúkba, sokszor a kendertörőbe és a malomba is, hátukon batyuval. Saját határukban is gyalogoltak eleget. Az erdőre a jószág után, az aratóknak, kaszásoknak ebédet vinni gyalog mentek. Lovas fogat kevés volt, az ökrös fogat lassan haladt, s egyébként is a jószágot jobban kímélték, mint önmagukat. Az 1930-as évek végén kezdett megszaporodni a vidéken a kerékpár. Bejáró munkások, bányászok százainak könnyítette meg a napi közlekedést munkahelyük és lakóhelyük között. A Barkóság népe amilyen sokat gyalogolt, olyan sokat cipekedett is. Különösen az asszonyok voltak fáradhatatlanok a batyuzásban. Máig jellegzetes teherhordó eszköze a vidéknek a házivászonból varrott ponyva, a hamvas. A nagyobb méretű, hurcolkodó vagy öli hamvas kb. 120x160 cm-es, a kishamvas 125x125 cm. A hamvassal a hátukra felkötött teher neve batu. Minden komolyabb terhet a hátukon, batuban cipeltek a barkó asszonyok. Gyakran kötöttek ellensúlyként előre is kosarat, s ha kisebb terhet vittek, csak egyik vállukra, a hátukon átlósan fektetve kötötték fel a hamvast. Hasonló módon cipekedik a hevesi, nógrádi palócság, s a borsodi, abaúji, zempléni nép is. A Sajó-völgye, a Barkóság keleti határa azonban tárgy- és szóföldrajzi határ. A barkó és palóc területen a teherhordó ponyva neve egységesen hamvas, formája téglalap, s a sarkain nincsen kötőlék. Legfeljebb az óli hamvason található rövid sallang, láb. A Sajótól keletre viszont az elnevezés igen változatos (korcos, pacókos, ponyus, tracskos stb.), a ponyva négyzet alakú, mérete kisebb (kb. 100x100 cm), s a négy sarkán 70-100 cm hosszú kötőlék lóg (korc, pacok, láb, trak).