Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

3. Gazdaság és munka

A magvas kendert csak nyár végén nyőtték, s a magját előbb kicsépelték, markonként mosószékhez csapkodva vagy mosósúkval ütögetve. A kender áztatása főként vízzel teli gödrökben (mocsolya) történt, csak a Sajóhoz, Rimához közeli falvak népe áztatta kenderét a folyók holtágaiban. A virágos kendert 10-14 napig, a magvas kendert négy hétig kellett áztatni. Mint a kenderföldek, a mocsolyák is századokon át ugyanott, rendszerint egy vizenyős rét szélén, közel a faluhoz, csoportosan helyezkedtek el. Tulajdonjoguk hadakhoz, rokon családok gazdaságához kötődött. Nagyságuk a gazdaságok méretéhez igazodott. Oldaluk átlagosan 2x2 m, s a beomlástól sok esetben boronafából derékszögre ácsolt falazat, mocsolyaravás védte. Egyidejűleg 30-50 kéve kendert lehetett áztatni egy-egy ilyen vizesgödörben. A kenderkévéket egyenként fektették a gödör vizébe (Gesztete, Domaháza, Bolyok, Borsodnádasd), majd két rudat fektettek rájuk keresztbe, s azokra nagy köveket vagy tőkéket helyeztek nehezéknek. Csaknem mindenütt szokásban volt 10-15 kender kévét „fa közibe" vagy cserepcsípba összefogatni és karókhoz lekötözni. Aztatás után a kenderkévéket a közelben kisátorították, azaz tövénél széthúzva „lábra állították" és szárították (21. kép). Ha két harmat érte a száradó kendert, fehérebb lett a vászon. A magvas kendert rossz idő esetén miién kellett megszárítani. Ástak hozzá egy 2-3 m átmérőjű, kb. 150 cm mély gödröt, amibe lépcső vezetett le. A fenekén lassú tűz égett. A kendert a gödörre fektetett karókon helyezték el, s a felszálló meleg hatására 10-20 óra alatt megszáradt a kender. Ha vastag szárú, léhás volt, lassabban száradt. Némely falu szélén 8-10 milehely volt, s kenderszárításkor 30-^10 asszony is összegyűlt körülöttük. Egyikük a tűzre vigyázott, a többiek mézes bort ittak, mulattak, s előfordult, hogy kigyúlt a kenderük. A milézés emléke Gesztete, Zabar, Domaháza környékén, illetve Dédes körzetében, a Bán-völgyi falvakban a legélőbb. A kender megmunkálása a bitolással kezdődött. A lábbal mozgásba hozható kölyü (bitó) törőnyelve föl-le billegett, miközben egyik asszony igazgatta alatta a maréknyi rostot (22. kép). Ez a nehéz faalkotmány az Ipoly és a Sajó közötti területen általánosan elterjedt volt, de csak a Tárna vonalától keletre nevezték bitónak, és a Barkóság keleti peremén levő református falvakban már teljesen ismeretlen. A Sajó és a Bán-völgyében egy vágónak nevezett, a tilóhoz hasonlóan kézzel működtetett eszközzel végezték a kender első törését. Bitolás után a kendert elcsapták, azaz egy-egy marékkal kézbe vették és a meztelen talpukkal taposták. Tizenkét csapómarokból lett egy nagy marok, amit már lehetett tilolni. Sima élű, két deszkalap között járó tilót használtak (23. kép). „Előbb elcsapják a nagyját, aztán elsimíjják." A kihulló por neve: tilóajj. A durvább pozderva, pazdernya már a bitolásnál kihullt. Az „elsimított kendert" négy markonként (= egy bakóalja) összekötve vitték a malomba töretni. A Barkóságban és szomszédságában igen sok vízzel hajtott kendertörő, helyi nevén bakó működött még a 20. század elején is (Bolyok, Várkony, Feled, Serke, Sajópüspöki, Mónosbél, Bélapátfalva, Szilvásvárad, Nagyvisnyó,