Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

3. Gazdaság és munka

„bordás" koszorú és doboz alakú „táblás" koszorú. Vasárnap délután csinosan kiöltözve, cigánybanda kíséretével vonultak az uraság udvarára, és az aratógazda rigmust mondva adta át koszorújukat az úrnak. Az megköszönte és meghirdette a kepebáli, amelyen négy legény és négy leány először a koszorú táncai járta el. A Barkóságban egy kocsos nyélre tett kaszát használtak, kaszakarika és ék szolgált az összeerősítésükre. Két- vagy háromágú vesszőt erősítettek fel csapófának, amire esetleg kis darab vásznat is tettek. A rendet rávágták az álló gabonára. Csak a képesek raktak 18-19 kévét egy keresztbe, a vidéken hagyományosan 15 kivét szoktak csomóba tenni. A legfelső kévét papnak nevezték és az árpacsomóra „nyakba tették a papot". Hordáshoz nyári szekerei használtak és minden fordulóval 8-10 csomó gabonát szállítottak be a faluba. Otthon a csűrágba, tető alá mentették vagy kerek asztagoi raktak az udvaron, a szírő mellett. A tarlón elhullott kalászokat régebben a takaráshoz (szénagyüjtés) is használt gereblyével kaparták össze, csak a kaszás aratás elterjedése óta gereblyézik bőgővel (tarlógereblyével). A búzát kb. 1910-ig lóval nyomtatták el a barkó falvakban. Vagy az udvari szír ön vagy a csűr szérűjén nyomtattak. Marhatrágyával, agyaggal tapasztott szérűiken körben - a csűrben inkább sorban - helyezték el a kévéket, kalászos véggel befelé. Agyai csináltak, beágyaltak - szokták mondogatni -, és két lóval járatták körben vagy hosszában. Lovas-, fuvarosgazdák a 20. század elején még az Alföldre is eljártak részért nyomtatni (Bükkszentmárton), s egy kocsi búzával térültek meg. A Bán-völgyiek (Dédes) a Hajdúságba, Nánásra, Böszörménybe, Bőcsre jártak és két villást meg egy szekérhaj tót vittek magukkal. Otthon csak 2 lóval nyomtattak, de az alföldi nyomtatásra társult gazdák 4 lovat fogtak össze és nagy ágyásokat raktak. A rozst, a kétszerest és a tönkölyt inkább kézzel csépelték. Zsúpot még az 1950-es években is vertek ki kézi cséppel, egyébként az 1920-as évek elejéig dolgoztak vele. Nyele mogyorófából, hadarója gyertyán- vagy somfából készült, kapája, telekszíja marhalábszárbőrből volt (17. kép). A törek, pelyva elhúzásához hosszú, görbe fogakkal készült szírő gereblyét és felező seprőt használtak. A szemet régebben szeles időben tisztították, szórólapáttal (18. kép) a levegőbe feldobálva szelelték ki. A századforduló óta már inkább restával tisztítják. Voltak szegény restas emberek, akik 5-6 tagú csoportokba álltak össze és a gazdáknál felvállalták a szemtisztítást. Munkájukért minden véka után egy liter búza illette meg őket. Az 1920-30-as években már a kézzel hajtott rostáló gépek, //őrzők is megjelentek a nagyobb parasztgazdaságokban. Különösen a vetőmagvakat kellett a konkolytól, a gyomok magvaitól gondosan megtisztítani. Mindamellett a kendermagot az 1960-as évekig kézi rostával tisztították (19. kép), s a babot is vagy szélben pállották vagy rostát használtak. A kiszelelt gabonát szuszokban (ácsolt láda), hambárban (deszkarekesz) tárolták, a vetőmagot pedig a padon (padlás) fekvő zsokkban (nagyzsák) helyezték el. Gabonásvermeket nem használtak.