Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

1. A táj és népe

falvakban használták, s csaknem azonos volt a kassai félköböllel (41,5 liter). A 19. századi források szűkebben értelmezik e táj kiterjedését és többnyire csak a gömöri Erdőhátat értik alatta (FÉNYES Elek, HUNFALVY János). Általánosságban a Sajó, a Rima, a Gortva és a Hangony vize által határolt dombságra vonatkoztatták. A Barkóság borsodi dombvidékét a 19. századi források Bikknek, Biikknek említik, a nép pedig Hegyhátnak nevezi a Sajó, a Bán és a Hangony által határolt területet. Népi tájnév a Homok, a Tárna észak-hevesi, Pétervására környékén kiszélesedő medencéjét nevezik meg vele. Természetes kistáj a Medvesalja apró medencéje is. Saját központ hiányában ennek a széttagolt területnek a falucsoportjai másmás városi központokkal tartottak kapcsolatot. Egymással főként az ökológiai viszonyok hasonlósága és a megyéjükön belüli peremhelyzet kapcsolta össze e kistájak népét. Gömör és Borsod protestáns többségéhez képest kisebbségben, a katolikus palóc tömb keleti határán éltek. A Barkóság nagyobb fele a várossá fejlődött Ózdban találta meg a központját, míg a dél-szlovákiai barkó falvak továbbra is határszéli, peremhelyzetben alkotnak külön színfoltot Szlovákia magyar nemzetiségének térképén. A táj korai néptörténetét megrajzoló kutatók müveiből az derül ki, hogy a Barkóság területén a honfoglalást megelőzően csak gyér számú szláv település létezett. Erre utal a mai falunevek egyik csoportja (Arló, Csernely, Csokva). KNIEZSA István a helynevek, földrajzi nevek elemzéséből azt a következtetést vonta le, hogy az Erdőháton, a Hangony-völgyében a magyarság volt az ősfoglaló. Ugyanis a Sajó, a Hangony és a Gortva által bezárt kis tájon, a Susa falunév kivételével, a víz- és helységnevek mind magyar névadásról tanúskodnak (Sajó, Hangony, Hódos, Ózd, Várkony, Bolyok, Uraj, Jéne stb.), s a határrészek névanyagában is egykori törzsek, nemzetségek nevei találhatók (Aba, Berény, Ladány stb.). ILA Bálint meggyőző feltevése szerint a dél-gömöri Erdőhátat a 10-11. században kabar nemzetségek szállták meg, akik ott, mint az ország akkori határszélén, gyepűt tartottak fenn. Legfontosabb csoportjuk a Barkóság néptörténetében nagy szerepet játszó Hangonyi nemzetség volt, amely hét falut alapított a Hangony felső völgyében. Ezek közül a későbbi alapítású Domaháza és Sikátor a 14. században már Borsod megyéhez tartozott. Nemzetségi váruk a Berényvár, monostoruk a Szent Annáról elnevezett pálos kolostor volt. A Hangony alsó völgyén a Hanva nemzetség volt az ősfoglaló, de itteni birtokait igen korán elvesztette. A 13. század első felében Sajópüspöki és Velkenye már az esztergomi érsek, Center és Sajónémeti a király birtoka, Várkony pedig 1327-től az egri káptalan tulajdona volt. Korai szerzeménye a káptalannak Csokva is. Az Eger-patak forrásvidékén a Bél-, más néven Ug nemzetség az ősfoglaló, amelynek kabar (kun) eredete szintén igen valószínű. Ez alapította a mai Mónosbél, Bélapátfalva, Mikófalva, Bükkszentmárton, Balaton falucsoportot, s egyes családjai később Sajónémetibe, s Gömörbe is elszármaztak. A Bél nemzetségből eredő Bekény család első ismert őse 1246-ban már birtokos volt Sajónémetiben. Címeres nemesi levelüket