Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

Utószó

dálkodás témájában végeztem módszeres terepmunkát. Annak lezárása és a monográfia megjelentetése után, a legjobb pillanatban kaptam Szabadfalvi József ajánlatát a „barkó tájmonográfia" megírására. A Barkóság és népe egy korábbi könyvsorozat, a Gondolat Kiadónál megjelent „tájmonográfiák" szerkesztési elveit követi. Szól a táj jellegéről, a benne élő nép történetéről, társadalmának formálódásáról, szerkezetéről. Elsősorban a hagyományos életmód, az anyagi kultúra, a folklór és a társadalmi intézmények, szervezetek, a közösségi élet átfogó monográfiája. Céljának tekinti a tájra és népcsoportra jellemző szokások, kulturális elemek felmutatását, a helyi identitás és a kistáji, a népcsoport identitás gyökereinek, szimbolikus tárgyainak, elemeinek vizsgálatát. Fontosságot tulajdonít a tájnyelv, a rétegnyelv jellegzetességeinek, a szókészlet sajátos elemeinek is. Az említett sorozat köteteihez hasonlóan kerüli a részletes adatolást, a jegyzetelést, s megelégszik a felhasznált szakirodalom jegyzékének közreadásával. A Barkóság és népe szándékoltan „egy elmúlt állapot rajza" volt már az első kiadás idején is, amikor már érzékelhető volt az 1960 tájékára tehető korszakhatárjelentősége a gazdaság és az életmód alakulásának folyamatában. Azóta - a rendszerváltás és a földtulajdon-viszonyok megváltozása ellenére is - még inkább történeti távlatba került az egykori falusi élet, s benne a hagyományos paraszti gazdálkodás és közösségi élet. Ebben a könyvben azt a hagyományt igyekeztem megragadni, amely az 1848-1945 közötti mintegy száz évben, a klasszikus kapitalizmus korában jellemezte e vidék népének társadalmi viszonyait és műveltségi állapotát. Ezen idő alatt a helyi társadalom falvanként is változó ütemben és mértékben, de erősen átformálódott, anyagi kultúrája, szokásvilága, folklórműveltsége szintén változásoknak volt kitéve. Ózdon és a bányatelepeken ipari társadalom alakult ki viharos gyorsasággal, melynek kisugárzása egyre erősebben érződött az ózdi ipari körzet falvaiban, a bejáró, kétlaki dolgozók lakóhelyein is. Az első világháborút követően a trianoni határ kettészelte a vidéket, sok évszázados közlekedési, kereskedelmi, kulturális kapcsolathálókat vágott el, ami éppúgy akadályozta a Rimamurány-Salgótarjáni Részvénytársaság működését, mint a lakosság rokoni kapcsolatainak ápolását. A változások folyamatának időrendjét, fordulópontjait a szövegben igyekeztem évtizedes pontossággal követni. Törekvésem azonban nem minden jelenségcsoport esetében járt eredménnyel. Jó néhány tárgykörben (pl. népmondák, hiedelmek) meg kellett elégednem egy korábbi állapot puszta rekonstrukciójával, a rendszerező, értelmező leírással. A képanyag, a fényképek zöme 1959-1965 között készült felvételem, az archív fotók a századfordulótól az 1950-es évekig széles skálán datálódnak. A képeken megörökített tárgyi környezet tehát nem egyetlen idősík tartozéka. Ebben a keveredésben is a változás történelmi folyamata tükröződik. Az első kiadás szövegét tartalmilag nem változtattam meg. Az 1982 óta megjelent szakirodalom fontosabb adalékait csillaggal jelzett lábjegyzetekben és a kötet végén elhelyezett, az eredetivel nem egybeolvasztott, hanem pótlólagos irodalomjegyzékben csatolom. Stilisztikai értékű változtatásokat a kormeghatározások egyértelműsítése érdekében hajtottam végre. Ezek az alábbiak: a „századunk"-at következetesen „20. század"-ra változtattam, „manapság" helyett „1970-80-s évek"-et, „nemrégiben" helyett pedig „1960-70es évek"-et írtam. Az „utóbbi három évtized" kormegjelölés helyett a mostani kiadásban „1950-1980 között" olvasható, a ,jelen idő"-t pedig „1960-1982"-re változtattam. Azt