Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)
10. Mondák és hiedelmek
1960-as években is számtalan történet élt róla a környék falvaiban. A megrontott, •beteg jószágot ezek az emberek ráolvasással, füvekkel, füstöléssel gyógyították. Napfelkelte előtt kimentek a határba, s egy gyalogbodzát bal kézzel visszájáról a földre nyomtak, miközben azt mondták: „Börzék, aggyig innen fel nem engedlek, míg ennek az embernek (mondta a nevét) a juhából a féreg ki nem megy." Ha kergeség pusztította a nyájat, egy keringős juh levágott fejét kivitték a hármashatárra. Ott egy magas, kihegyezett karóba húzták és abba az irányba fordították, amerre a kergeséget szerették volna elterelni a nyájukról. Sok gonoszság elkövetését tulajdonítják a boszorkányoknak. A velük kapcsolatos hiedelmek az idősebb nemzedék előtt még ma is hitelesek. Állítják, hogy a boszorkányok férfit, nőt álmában megnyomorgatnak, megnyomnak, a csecsemőt szemmel verik, kicserélik, rászólással, dicsérettel, kölcsönkéréssel rontanak meg embert és állatot, elviszik a tehén tejét stb. Ennek megelőzésére irányul a jelesnapi szokások jelentős hányada. Amikor megvan a baj, karácsonyi morzsát hintenek egy lapát parázsra, azzal füstölik meg a tehén tőgyét (Domaháza). A tehén vagy juh megfüstölésénél lábatlankodó macskát, kutyát, ha sikerült megsebesíteni, másnapra valamelyik vénasszony biztosan az ágyban maradt. Azontúl azt az asszonyt boszorkánysággal gyanúsították. A beteg tehén gyógyításának másik módja az volt, hogy kifejték a véres tejet, majd kihúztak egy karót a kerítésből, és a tejet beleöntötték a lyukba. Utána a hegyes karót ismét beütötték előbbi helyére. Azt gondolták, hogy a karóval odaszögezik a rontást végző boszorkányt is. Egy tudós gyógyító, bizonyos Penész Jóska ziliz fűnek a gyökerét főzte meg, és annak a levét itatta a vért hugyozó tehénnel. A csecsemőket napközben is óvták a szemmel veréstől, megigézéstől, az elcseréléstől. Éjszakára olvasót tettek a baba dunyhájára, ami távol tartotta a gonoszt. Ha megijedt a gyerek, ólmot öntöttek, abból megtudták, mitől ijedt meg. A boszorkány tudománya arra szállt, akivel halála előtt letutoljára kezet fogott. Aki nem akarta átvenni a tudományt, egy seprötolyút (tollseprüt) adott a kezébe, amit aztán a tűzbe dobott, hogy elpusztítsa a rászálló bűbájosságot. A Barkóságban tudósnak nevezik a halott lelkekről és az elveszett vagyontárgyakról beszélő személyeket. Az egerbaktai tudós megmondta, ki lopta el a pénzt, a kost, a lovat stb. Holtakról és élőkről egyaránt tudott. A ma is élő putnoki tudósasszony (halottlátó) csak a halottakról beszél. Megidézi a lelkeket. Azok mennek hozzá. Közben úgy viselkedik, mintha elrévülve, álmában beszélne. A barkó hiedelemvilág két alakjáról kell még végezetül említést tenni. A régiek hite szerint minden ház fundamentumában él egy kélgyó (Domaháza, Borsodnádasd, Várkony). Ez a fehér kígyó rendszerint a küszöb alatt fészkel. Időnként kijön, de a nap nem süti meg. Amikor kijött, tejet adtak neki, s hagyták visszamenni a fészkébe. Nem szabad bántani, mert a házi kígyó elpusztítása nagy bajt hoz a családra (leég a ház, megdöglik az ökör, meghal valaki stb.). Nem is bántották, noha a vidék népe szinte babonás félelmet táplál a kígyókkal szemben, s ha erdei kígyót talál, rendszerint megöli.
