Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

10. Mondák és hiedelmek

csiskodni sem. Az 1920-as években Elek Bálintné Domaházán a hozzá betérő diák könyvéből véletlenül napfogyatkozást olvasott ki. Szerencsére a barboncás felébredt és visszafordította a dolgot. Aki foggal született, várhatta, hogy a barboncások magukkal viszik és kitanítják a tudományukra (Hangony). Amelyik kígyót hét éven át nem látott meg ember, annak a nyakába kantárt csapott a barboncás, a hátára ült és elrepült vele. Uppony, Dédes, Bánfalva lakóitól 1910 táján ISTVÁNFFY azt jegyezte fel, hogy a foggal született gyereket hétéves korában éjnek idején a kéményen át is elvitték a barboncások, hogy átadják neki a tudományt. „Kiolvassák" a sárkánykígyót a lyukból, a tóból, fejébe vágják a kantárt és az égbe repülnek a hátán. Akkor csinálják a nagy borulásokat, amikor küzdenek egymással az égben. Amikor nagy zivatar közeledik, harangozni kell, attól a barboncás elkerüli a határt. Régen égzengéskor egy egész kenyeret húztak a kerítés karójába, hogy ne üssön a házba a villám. (A tűzvész terjedését is kerítésbe húzott szegetlen kenyérrel próbálták megállítani - Domaháza, Zabar.) Általánosabb szokás, hogy szentelt berkei (barkát) vetnek a tűzre, szentelt gyertyát gyújtanak meg és imádkoznak, amíg elvonul az égiháború. Hiedelmük szerint a barboncások megölik a sárkányt, ha rettentő meleg helyre érnek, húsából egy darabkát a nyelvük alá tesznek és attól lehűlnek. Táltosról a barkók nem beszélnek, hitvilágukban a barboncás alakja köré csoportosulnak a táltoshit elemei is. A gömöri, felső-borsodi reformátusságnál élő hiedelmet (Hét, Kelemér, Putnok, Egerszög stb.) a farkassá átváltozó pásztorokról, a szakállas farkasról a barkóknál nem találjuk. (Ennek történetét a sokáig Keleméren lelkészkedő TOMPA Mihály is versbe szedte.) Hasonló kőrakások, mint a szakállas farkas Putnok határában levő sírja, ismeretesek a Barkóságban is. Ezekre minden arra járó dob egy követ. Bélapátfalva határában a Paprakásm szoktak egy-egy követ, hancsikot vetni. Ez a kőrakás a hagyomány szerint egy barát, szerzetes sírját fedi, aki lányokat, menyecskéket kínzott halálra. A felbőszült falusiak ölték meg menekülése közben, és temették el a kőrakással megjelölt helyen. Elpusztult kolostorok közelében másutt is rebesgetnek hasonló középkori történeteket dáridózó papokról, akiket elért a nép haragja és isten büntetése (Hangony-Barátvölgy). A hiedelemtörténetek külön csoportját alkotják az ördöngös kocsisokról, bacsókról és molnárokról keringő históriák. Közkeletű hiedelem a Barkóságban, hogy a régi vízimolnárok egyikének-másikának hatalma volt a patkányok fölött. Ilyen patkányüző molnár volt az upponyi malomban Adorján István. Egyszer a szomszéd falvakból ott őrlető, s a malomban megháló gazdák meglesték, hogy holdvilágos éjjelen tiszta búzát szórt a malomudvaron összesereglő patkányoknak és beszélt hozzájuk: „Mind egy szemig felszedjétek, azután meg vízen alá Bánhorvátig, Boros András nagy malmáig meg se álljatok. Ott örökre tanyázkodjatok, ő lesz még csak jó gazdátok." A patkányok sok százan, ezerén vízen alá le is mentek és ellepték a patkányüző molnár haragosának a malmát. Halála előtt az összes Bán-völgyi vízimalomból odaküldte a patkányokat. Ez a nevezetes molnár az ördöggel cimborált a vidéken élő nép hiedelme szerint. Éjjelente az Upponyi-hegység egyik nagy barlangjában, mészkő üregében kártyázgatott,