Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

8. A társadalom és a családi élet

két oldalához pedig gyertyákat állítottak. Ezen a napon volt a halottnézés. A község apraja-nagyja elment a ravatalhoz, s megnézte a halottat. Lábujjhegyen lépdeltek, suttogva beszéltek, csak a siratóasszonyok jajveszékelése hangzott. A temetésig napjában háromszor a halottnak harangoztak. A sírásatás és a temetés ügyeinek intézését a koma végezte. „Faluhelyen" a sírt rokonok ássák ma is, akiknek a halott közeli hozzátartozói áldomást visznek: kenyeret, szalonnát, pálinkát. Padlanyos sírt ritkán készítenek, ha mégis, deszkával választják el a sírhelytől. Rendszerint a temetést megelőző napon végzik ezt a munkát. Hagyományosan a temetéseket délutánra időzítették, 3-4 órára tűzték ki. Kicsiny gyermek koporsóját mindig a keresztapa vitte a temetőbe. Házasulatlan fiatal halottnak a temetése eltért a szokványtól. Fiatal leányt tiszta fehérbe öltöztettek és koszorúval a fején temettek el. Koporsóját legények vitték a temetőbe. A 20. század elején még cigányzenészek kísérték a menetet. Legényhalott koporsóját leányok vitték. Fiatal halott koporsóját mindig a keresztszülők vették meg. A halottvivő legények, leányok lakodalmas jelvényeket, kendőt, bokrétát viseltek (Domaháza, Mercse, Csernely). Batiszt-, selyem- és kázsmírkendőt kaptak a halott családjától. Mercsén két leány égő gyertyával haladt a fiatal leány koporsója előtt. A menetet mindig négy legény nyitotta meg templomi lobogókkal. Szent Mihály lova kevés helyen van. Többnyire három rudat használnak a koporsó szállítására, s egyszerre hatan viszik, aztán váltják egymást. A férfiak többsége lapos kapával ment a temetésre, de nem a vállukon, hanem hónuk alá szorítva vitték magukkal a kapát. Az egyházi szertartást követően a kántor hosszú halottbúcsúztató versezetet mondott, amelyben a halott első személyben szólította meg hozzátartozóit, s egyenként, illetve csoportonként búcsúzott el tőlük.* A menet a temető kapujában mindig megállt pár pillanatra, mert „ott még jelt adhat a halott a koporsójából." Amikor leeresztették a sírba, először a hozzátartozók dobtak néhány göröngyöt a koporsóra, majd a gyászoló közönség. Végül a kapás férfiak serege pillanatok alatt behantolta a sírt. Fejtől egyszerű, kis méretű, fekete fakeresztet szúrtak a sírhalom végébe. A barkó sírjeleknek semmi nevezetességük nem volt, a régi temetőkben névtelen fakereszteket lehetett látni. Temetés után a kaparok betértek a kocsmába, a gyászolók pedig hazamentek és estére gyülekeztek össze a halottas házhoz a gyásztort megülni. * A halott búcsúztatása a vidék falvaiban az 1970-es évek végéig „háznál történt". A lezárt és beszentelt koporsót az elhunyt házának udvarán, télen pedig a ház első szobájában ravatalozták fel. Azóta legtöbb községben temetői ravatalozó épült (pl. Borsodbótán 1977-ben, Upponyban 1981ben), s a temetők váltak a halotti szertartás helyszínévé. A halottbúcsúztató verseket mindenütt a kántorok (korábban a kántortanítók) állították össze. Borsodbótán az 1960-70-es években a helyben élő esperes írta a szövegeket a közismert halotti énekek dallamára és ritmusára, s egy nyugdíjas upponyi bányász adta őket elő. A halotti búcsúztatók szövegét kéziratos verseskönyvekben is megörökítették, s mintegy címként megadták mindegyikhez az elhunyt családi állapotát, dallamát pedig a megfelelő egyházi ének kezdő sorával jelezték. Például „Szomorú halál...", „Vigyázz halálodra...", „Eletemnek végső napján..." dallamára. (Lásd még Dobosy László 1989; Kriston Vízi József 1983,2004.)