Kriston Vízi József: Vendégségben Palócföldön (Miskolc, 2004)
„Kútba estem, ki húz ki?... " - A répáshutai fiatalság életmódja és társas élete
játék a magyar „Csön, csön, gyűrű..."-hoz hasonlít, ámde énekes-dalos változat nélkül sikerült csak feljegyeznünk. A fiatalok körbeültek, s közülük egyvalaki gyűrűt, cukrot vagy pénzdarabot vett a kezébe. A többiek maguk elé tartották mindkét tenyerüket, mintha imádkoznának, csak éppen felül egy rést hagytak. Eközben kijelöltek egy másik személyt is, akinek ki kellett székével fordulni. A középen álló elindult, s a többiek tenyerébe vágva jobbról balra többször is körbejárt, miközben ezt mondogatta: „Hadam, hadam, hadacsku, / Na makovim kolacsku, / Do ho ma, na hoda, / Boje szvata nyegyela!" Négyszer-ötször is megismételte ezt, akkor is, ha közben már valakinek a tenyerébe ejtette a gyűrűt. Amikor befejezte és mindenki összezárta a tenyerét, akkor a találgatásra kijelöltet megkérdezték, hogy szerinte kinél van a gyűrű. Csak egy nevet lehetett mondani, így addig maradt benn, amíg ki nem találta. Volt, hogy a többszöri sikertelenség elhúzta a játékot, ezért egyesek különböző módon jeleztek a keresőnek. Ha ezt észrevették, akkor a szabálytalanul segítővel cseréltettek helyet, és így büntették a többiek nagy nevetésére. Az ilyen, már mozgalmasabb játékot használta ki egy-egy legény, aki hirtelen elfújta a lámpát. Ez volt a jel, s a többiek igyekeztek a sötétben maradt lányokat ölelgetni, megcsókolni. Gyakran történt, hogy amikor a fiúk előbb eljöttek a fonóból, a ház körüli patak árkába guggoltak, és az utcára érő lányokat onnan kibújva ijesztgették, hazáig kergették őket. A fonóba járás Luca-naptól Háromkirályokig szünetelt, mondván, hogy ,,nem fog tojni a tyúk", illetve hogy „gyűlni fog az ujjok". A lányoknak ilyenkor már úgyis az ünnepi készülődésben kellett segíteni, míg a fiúk a betlehemezés szövegét gyakorolták közösen. A fonók - vegyes jellegüknél fogva - nem lehettek a fiatalok elkülönült ünnepi mulatságainak színhelyei, így azokat más körülmények között bonyolították le. Végül az egyre olcsóbb és változatosabb gyári textilnemük elterjedése községünkben is azt eredményezte, hogy a 60-as években felhagytak a kender feldolgozásával. Ezzel egyidejűleg természetesen megszűnt a fonó is, mint alapját vesztett tevékenység, amelyre egy közösségi szokásgyakorlat komplexuma épült. A téli időszak estéi mellett a rendszeresen visszatérő hétvégi pihenőnapok is számtalan alkalmat teremtettek a répáshutai fiatalság társas együttlétére. A hosszabb ideig távollevők kivételével szombaton délután és estefelé mindenütt együtt voltak a családok, és megelevenedett a falu. Az ölfavágók és a mészégetők is úgy igyekeztek, hogy napnyugtára otthon legyenek. A szénégetésnél dolgozók ilyenkor úgy osztották be a munkát, hogy az idősebb ügyelt, a legény csak reggel és délután ment ki megigazítani a boksát, egyébként hétfő reggelig a faluban volt. Amikor a legény hazaért, először evett, majd megtisztálkodott és átöltözött. Anyja már előkészítette a pénzt, hogy fia minél előbb mehessen szétnézni. Ilyenkor a gyülekező társak leültek a kocsmában, és ketten vagy hárman kikérték az első liter bort. A tisztesség szerint aztán így járt ez körbe, míg tartott a beszélgetés az eltelt hétről és saját dolgaikról - akárcsak arrább ülő idősek között. Szombat este sem várták meg a kocsmazárást, hanem felkerekedtek és elindultak ahhoz a házhoz, ahol a hozzájuk való lányok már összegyűltek. A fiatalabb fiúk és lányok a felszabadulást követő téli szombatok estéin az iskolában találkoztak, ahol a helyi tanító vezetésével egy-egy színdarabot próbáltak (pl. „Liliomfi"), s ilyenkor jöttek össze gyakorolni a közülük szervezett énekkar tagjai is. Nagy izgalommal, de közben szórakozva készültek egy-egy ünnepi (karácsonyi, újévi) fellépésre, amit előbb az iskolában, majd Vö. KERÉNYI Gy. (szerk.) 1951. 74-76. - „Paticska" néven a Zempléni hegyvidék középső részéről ismerjük, míg a hegyközi Pusztafaluban „Itt a lakat, itt a kulcs..." kezdősorral ugyanígy játsszák (saját gyűjtés). KRISTON VÍZI J. 1981. 335-347.
