Kriston Vízi József: Vendégségben Palócföldön (Miskolc, 2004)

„Kútba estem, ki húz ki?... " - A répáshutai fiatalság életmódja és társas élete

anyagot adott. A mai kordivat szerint karórát, nyakláncot és pénzt kapnak a keresztgyermekek. Mint láttuk, elsődlegesen a munkára foghatóság az, amely a család számára már addig is sok mindent elárult a fiúról és a lányról. A szülők egymás között örömmel, később már természetszerűleg vették tudomásul, ha gyermeküket igyekvőnek látták. Az apák a kocsmában, az asszonyok a kapuban megállva emlegették egymásnak: „láttam a fiadat itt meg itt", vagy „de jól hajtja már az ökröket!" stb. Már a serdülőkor kezdeti szakasza is számos egyéni eltérést mutat a fiúk-lányok e csoportján belül. Ezt - mint utaltunk is arra - az egyes családok körülményei hívták életre a megélhetést biztosító foglalkozási módozatok (fuvarosság, mész- és szénégetés, favágás) típusain belül. Az apa által irányított munka jellege, az abban való szükségszerű részvétel egyértelműen befolyásolta a fiúk falubeli együttlétének, csoportviszonyaiknak alakulását. Ahol az apa fuvarozásból tartotta fenn családját, ott többnyire a fiú is hasonló megélhetésre törekedett. 12-15 évesen már önállóan végezte ezt a munkát, így az apa mész- vagy szénégetésre társulhatott egy-egy hasonló korú rokonférfival, s ilyenkor a fiú nekik fuvarozott. A vagyoni helyzet ugyanis arra már nemigen adott lehetőséget, hogy két pár ökröt vagy lovat is tartsanak. Ha együtt fuvaroztak, akkor hetente két-három alkalommal is elmentek Miskolcra az erdészettől bárcára megváltott tűzifát eladni, vagy a felszabadulás után azt sóért, borért elcserélni. A fuvaros fiúk közül már többen is jól forgatták a kaszát 1415 éves korukra. Igencsak büszke volt az az apa, akinek a fia ilyen idős korban legalább úgy, vagy még jobban vitte a rendet, mint az öregebbek. így jó néhány napszámos fizetségét megtakaríthatták. A fiú segédkezett abban is, ha apja eladni szánta a tehenet vagy az ökröt. Ilyenkor ő vezette a jószágot a miskolci, a bélapátfalvi vagy a sajószentpéteri vásárra. Ott, ahol az apa már korábban is mészégetéssel foglalkozott, igyekezett minél előbb e munkába fogni iskolavégzett fiait.

4 Ettől fogva hosszú ideig együtt dolgoztak, még akkor is, ha a legények közben megnősültek. A fiúk tulajdonképpen az összes idetartozó munkában részt vettek: szedték a követ, majd a megfelelő helyre hordták, szállították a szükséges fát, segédkeztek a rakásban, s éjjelenként a tüzelésben is. Szállásuk egész héten az erdőben felállított gunyhó volt, amit a falutól való nagyobb távolság miatt csak hétvégén hagytak el. Mikor kiadták a kemencét, azaz befejezték a mészégetést és elszállították Szilvásra, akkor apjuk vagy behívta legényfiait a helyi ivóba, vagy a fiatalabbnak a kocsmaoldalhoz vitte ki a pálinkát vagy a bort. Aki szenet égetett, annak többnyire elegendő volt az egy fiú segítsége is, akinek ritkán a fa fuvarozásában, inkább a boksa rakásában, az igazításban, majd a széthúzásban volt állandó feladata. A szénégető munka azonban a többi foglalkozáshoz képest - a felszabadulás előtt - csekélyebb arányú volt,

5 mert a faszén felvevőpiaca inkább csak egyes dél-bükki falvak (Bogács, Cserépfalu, Mezőkeresztes és Mezőcsát) tüzelős malmaira korlátozódott. A konjunktúrájával járó jelentékenyebb anyagi haszon az utóbbi időkben azt eredményezte, hogy a fiatalok közül többen is otthagyták korábbi munkahelyüket, s a gyorsabb jövedelemszerzésnek ezt a módját választották. Az eddig felsoroltak mellett sokak számára a fiatalok munkaerejét igencsak próbára tevő ölfavágás jutott, mint a megélhetés gyakori formája. Az ifjabbak először még csak a gallyazást, a könnyebb darabok hordását végezték napszámban, vagy a csemetések köré kerítést állítottak. Aki már jobban bírta, az beállhatott valamelyik párba vagy újabban a bandába. Mivel a nyilasonként kiosztott munka helye általá4 A mészégetésre társult családi munkaszervezethez vö. BAKÓ F. 1963. 303-304. 5 A bükki szénégetésnek a múlt század végétől megfigyelhető relatív visszaeséséhez lásd: SZILAS G.KOLOZSVÁRY Sz.-né. 1975. 158-159.