Kriston Vízi József: Vendégségben Palócföldön (Miskolc, 2004)

„Kútba estem, ki húz ki?... " - Játék és szórakozás Pusztafaluban

csoportjai már a család vagyoni helyzete szerint is megoszlottak, illetve fokozatosan szétszóródtak. A legények hétköznapi szórakozásában is fontos szerepe volt a kocsmának. Sokszor úgy, hogy ott várták össze egymást, aztán innen mentek a lányok esti játszóhelyeinek (faluköz, templomtérség) környékére, miközben fel-alá jártak az utcán és énekeltek ók is. Udvarló- és legényjáró nap s más alkalom nem lévén viszont kilenc-tíz óráig is helyben maradtak. A 14-15 éves, fiatalabb legények legtovább nyolc-kilenc óráig lehettek az ivóhelyiségben. Őket és a hangoskodó középkorúakat a legidősebbek gubájuk ujjával ütve kergették ki a kocsmából. Fiatalabbak (a suhancok) sosem ülhettek a feljebbvalókhoz, s csak a felszentelt legényeknek volt szabad dalolni, nótázni. Helyük is jellemzően meghatározott: az ifjak egy sarokba gyűltek össze, míg az idősebbek, a fiatal házasok és az öregek az asztalnál ültek vagy álltak. A kocsmahelyiségben két, párhuzamosan levő asztal melletti lócákon ülve töltötték az időt, ittak és beszélgettek az egykorú rokon és szomszéd férfiak. A kocsmai ülés szabályozott rendjére utal az is, hogy az asztalok jobb oldali végében az idősek, bal felőli részén pedig a fiatalok ültek. így még apa és fia sem foglaltak helyet együtt, egymás közvetlen közelében. Ki-ki a maga társasága szerint... A lányszentelésre a pusztafalusiak körében mindig aratás alkalmával, a távolabbi kepemunkák kényszerpihenői vagy valamelyik ott töltött hétvége alkalmával került sor. Módja tulajdonképpen a legényszentelés párhuzama volt. A legelőször félkezesnek szegődött lányt" felemelték az asszonyok, ezután ő is keresztanyát és keresztapát választott. Általában a választottak fizettek italt a többieknek, de szokásból és illendőségből a felszentelt is jócskán hozzájárult ehhez. A kepére először induló lányt ezért minden esetben ellátták szülei pénzzel is. Ahogy a fiúk, illetve a legények, ugyanúgy a lányok esetében is 2-3 csoport különült el egymástól korábban, bár korántsem oly merevséggel, mint ahogy azoknál láttuk. A lánycsapatok, akikre még nagyobb korban is jellemző a játékokhoz való vonzódás, osztály, banda, karika névre hallgattak. Egy-egy csapat a körülbelül egyidős, egy iskolai osztályba járt, és utcaközösség szempontjából is azonos lányok 6-8 fős társaságából állott. Szabad téli estéiket egymás sorra-látogatásával töltötték, ekkor daloltak, táncoltak egymás között, néha átszólítottak egy-egy harmonikázni tudó férfit is. Jobb időben, a hétköznapok estéin összegyűltek egy kapuban, s beszélgettek, tréfálkoztak és daloltak karikába fogózva. Tavasszal vagy nyári est idején a faluközben jöttek egybe; kedvelt játszóhely volt a templomkert és környéke. Fiatal és idősebb lányok rongyból vagy gumiból készült labdával játszottak. A mindkét nembéli fiatalság egymás iránti érdeklődése elsősorban a serdülőkor idején erősödik fel. Az együttlét lehetőségeit keresik leplezve vagy bevallatlanul a hétköznapok során is. E formálódó egyéni és csoportkapcsolatok esetében a lányok közösségeinek hivalkodást is kifejező, nyíltszíni játékai igencsak vonzzák a fiúkat. „Legényke korunkban, úgy 14-15 évesen már erősen figyeltük a lányokat, válogattunk közöttük, de tudtuk, hogy azok is lesnek ránk. Ahogy a régi öregek mondták: egymásra vetettük a szemünket. Persze, hogy kilestük az alkalmat a beszélgetésre meg a találkozásra. Meglestük, hogy ezen vagy azon az estén hol lesznek a hozzánk valók. Úgyhogy előbb a kocsmában mulatozgattunk, aztán mentünk csak a kapu elé vagy be az udvarra, onnan a házba." Ez a kísérgetés, leselkedés nyilvánult meg a legények egy-egy néha durvának is tűnő, merész tréfájában. „A legények téli este vagy éjszaka idejében huncutságból egy széles és lapos kővel körbedörzsölték a ház falát, amitől erős búgó vagy surrogó hang keletkezett. A házban levők rémülten szaladtak ki, de addigra a legények már elszaladtak