Kriston Vízi József: Vendégségben Palócföldön (Miskolc, 2004)

„Termett a meggyfa... " - Lajos Árpád, a népi gyermekjátékok kutatója

(tehát Lajos Árpád egyetemi tanulmányainak megkezdésekor!) a Bölcsész „Kar erőfeszítésének eredményeképpen végre a Minisztérium hozzájárult, hogy Györffy és Kodály heti 3-3 órában megkezdhesse előadásait". Mivel a Német nyelvtudományi és irodalomtörténeti intézet, azaz Lajos Árpád másik fő szakjának keretében már működött „német néprajzi szakosztály"(!), így az érdeklődő hallgatók - számos vendégoktató mellett évekig szívhatták magukba a kor szellemi kiválóságainak: Bartucz Lajos (1885-1966), Györffy István (1884-1939), Kodály Zoltán (1882-1967) és Solymossy Sándor (18641945) elméleti és gyakorlati tapasztalatait. A röviddel ezután önálló tanszékhez jutó, kivételes tudású és egyéniségű Györffy professzorral tehát az egyetemi évek, tanórák és a néprajzi tanulmányi kirándulások során alakult ki szemléletformáló viszonya. Diplomaszerzése (1935 nyara) után pár hónapos katonáskodás következett, ám az újabb év állásnélkülisége különféle rövid, alkalmi munkákra kényszeríti a fővárosban, de vidékjáró útjain is. így jutott el a számára jóval ismerősebb régió: Pest, Nógrád, Heves és Borsod községeibe. „Vándorútjaimon ébredt fel érdeklődésem a néprajz iránt" - írja önéletrajzában. A barkók lakta borsodi Domaházán például szakértő szőlőművelést, azaz vincellérséget vállalt, s azalatt több olyan tematikus gyűjtést végzett, amelynek eredményei rövidesen kiváló szakmai visszhangot kiváltó dolgozatokban láttak napvilágot. Mindezeknek köszönhetően az 1937/38-as szemeszterben az időközben már Magyar néprajz- és településtörténeti intézetet is megszervező Györffy István mellett gyakornokoskodott, s feltehetően ekkor nyílott alkalma a dunántúli gyűjtőutakra. 1938 őszétől tíz tanéven át már ismét Miskolcon, az Evangélikus Tanítóképző Intézet tanári karában találjuk, de a miskolci múzeum néprajzi és a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában elhelyezett cédulái további játék- és (még élő) szokásgyüjlésekről tanúskodnak (Domaháza, Nagybarca stb.). 1949 és 1952 között Lajos Árpád továbbra is az oktatás, majd rövid ideig a tanácsi népmüvelés területén dolgozott. S végül: több mint két évtizeden át, régi vágyának megfelelően a - rövidesen alapításának századik évébe lépő - Herman Ottó Múzeum fáradhatatlan munkatársa lehetett... Lajos Árpád immár két évtizede nyugszik a dédestapolcsányi temetőben. Ifjú pálya- és munkatársa, Viga Gyula többek között e sorokkal méltatta Lajos Árpád szakmai és emberi értékeit a múzeumi közlemények 1977. évi kötetében: „Tudományos érdeklődését, kutatási területét egyénisége, s a néprajzi kutatás feladatáról vallott felfogása egyértelműen kijelölte: a gyermekjátékok, a táncos-zenés népszokások, a társasmunkákhoz kapcsolódó folklorisztikai kérdések, s a népi díszítőművészet területén mozgott igazán otthonosan... Kutatása közben gyalog és kerékpáron az egész országot bejárta, Borsod területét pedig úgy ismerte, mint a tenyerét. ... Munkája során azoknak a kultúrjavaknak az átmentését, továbbéltetését tartotta a legfontosabbnak, melyeknek a mai ember számára is mondanivalója, közösségformáló szerepe lehet. ... Óriási érdemei vannak abban, hogy Borsodban igen tevékeny az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalom, nagy szeretettel bábáskodott a pávakörök, táncházak születésénél... Feledhetetlenek előadásai, melyek során maga énekelt, táncolt, együtt játszott fiatalokkal, s bárhol jókedvet, otthonhangulatot tudott teremteni." Miként könyve első oldalain olvashattuk, Lajos Árpád éppen hat évtizeddel ezelőtt kezdte meg népi játékgyűjtő tevékenységét. Ám meg kell jegyeznünk azt is, hogy már „A magyar nép játékai" megjelenése előtt, 1937-ben, majd 1938-ban publikált egy-egy figyelemre méltó játék és társas szórakozás témájú dolgozatot a magyar néprajztudomány központi folyóiratában, az Ethnographiában. Előbb a nyugat-borsodi barkóság egyik, kisnemesi tradíciókat ápoló, Hangony-parti településének „nótás" (énekes-táncos) gyermekjátékait, majd egy évvel később szintén Domaháza fonóéletét adta közre.