Viga Gyula: Tájak, ízek, ételek B.-A.-Z. megyében (Miskolc, 2004)
RECEPTEK - - Bódva-völgy
A naptári ünnepek étele Sárga túró - szirik (görög katolikusoknál általános húsvéd ünnepi étel) Hozzávalók: 1 1 tej, 10 db tojás, 10 evőkanál cukor, pici só. A 10 tojást felütjük és a cukorral, pici sóval összekeverjük, kicsit felverjük. A tejet feltesszük főni, és amikor forr, óvatosan beleengedjük a tojást. Közben folyton keverjük, hogy ne fusson ki a tej és ne égjen le az alja. A tűzön tovább hevítjük a tejet, és amikor már kezd darabosodni, téirósodni, egy tiszta vékony ruhába merjük, összekötjük és hagyjuk lecsurogni, mint a túrót. Sokfelé készítik a héisvéti ünnepi asztalra, az ételszentelésre készítik el, és kosárba készítve viszik a templomba a többi ételféleséggel. Van, ahol ezt az édes változatot készítik, de másutt inkább sós, kicsit édeskés változatban készítik. Tartósítás, konzerválás Hecsedli (csipkebogyólekvár) 1977-ben, a megyében végzett egyik első gyűjtőutam során volt alkalmam megfigyelni a csipkét gyűjtő asszonyokat a Bódva folyó medrére dőlő domboldalakon. A legelőkön, erdőszélen gyűjtögetett csipkebogyót lekvárnak csak akkor szedik le, amikor a dér már megcsípte, s a vitaminban gazdag bogyók valamelyest megpuhultak. A nehezen gyűjthető bogyókból fáradságos munkával nyert gyáknölcsvelő cukorral összefőzve egészséges és nagyszerű csemege. Lényegében Magyarország valamennyi területén, de elsősorban a domb- és hegyvidék tájain, ahol a vadrózsa (Rosa galkca L.), csipkerózsa (Rosa canina) nagyobb mennyiségben terem (Észak-Magyarország: Északi-középhegység területe, Nyugat-Dunántúl: Zala, Vas, GyőrSopron-Moson megyék, Közép-Dunántúl: Vértes, Gerecse, Bakony, Dél-Dunántúl: Somogy megye) gyűjtik e növények termését. Északkelet-Magyarország domb- és hegyvidéki tájain általános a csipkelekvár hecsedli ekievezése, de a magyar nyelvterület más vidékein számos más néven ismert (hecsepecs, hecsenpecs, hecserk, hecsetk, hecsk, hëcsëlk stb.). A hecsedk kifejezés első emk'tése 1847-ből ismert. A szó rokon az ugyancsak felsőnémet, bajor osztrák eredetű, a magyarban kevéssé elterjedt hecsepecs (1787) kifejezéssel, vélhetően együtt került a magyarsághoz — hazai és ausztriai német nyelvjárási közvetítéssel - magával a terméknek a készítésével. Magyarországon ugyanis a 20. századot megelőzően a lekvárkészítés csak a szilvalekvár főzésére korlátozódott, s a cukor megjelenése és elterjedése tette lehetővé más gyoimölcsök, köztük a vadon termő gyümölcsök konzerválását. A vadrózsa, csipkerózsa, parlagi rózsa termését a magyar nyelvterületen mindenhol gyűjtögetik, de általánosabban tea készítésére használják fel. A domb- és hegyvidéki tájakon azonban általánosan elterjedt a lekvárnak való feldolgozása is, mind a magyarság, mind az együtt élő kisebbségek között. (A magyarországi szlovákoknál sip, sipki a csipke neve.) Közismert a Palócföldön is. A szárától és száraz részeitől megtisztított termést átmossák, és vízben felteszik főzni. Amikor meglágyult, szitán - rendszerint két alkalommal - áttörik, passzírozzák, hogy az apró szúrós termésrészek kikerüljenek a főzetből. Ezután általában cukrot tesznek hozzá - ízlés és az eltartás szempontjai szerint 20—50 dekát egy kilónyi masszához —, s úgy főzik sűrűre. A megcukrozott főzet egészen addig a tűzön maradt, amíg a vizet/levét el nem főtte, ezután rakták befőttes üvegekbe. A kevesebb cukorral készült lekvár az üvegből önthető: ezt jobbára kenyérrel fogyasztották. A Bükk hegység szlovák falvaiban burgonyás lángossal ették. A sűrűbbre főtt változat főleg sütemények savanykás ízesítője. (Szabó Hrzsébet-Viga Gyula 2001. 346-348.)
