Viga Gyula: Tájak, ízek, ételek B.-A.-Z. megyében (Miskolc, 2004)

AZ ÉTELKÉSZÍTÉS ÉS AZ ÉTKEZÉS ESZKÖZEINEK VÁLTOZÁSÁRÓL

és borsodi (Balaton, Visnyó, Szilvás, Ostoros, Felsőnyárád, Nádasa) faragóközpont készítményei között megemlíti a fakanalakat (Kovács Gyula 1885.). Legtovább Cserépfalu fafaragói készítették nagy tömegben eladásra ezeket, de a félgömbölyű, mély formák náluk is elmaradtak a laposabb, egyenes rántó-kanalak mellől. Igényesebb, díszes darabok inkább ajándékként készültek, rendszeres használatukról nem tudunk vidékünkön. A hagyományos kultúra változásai természetesen az ételkészítés eszközeit sem hagyták érintetlenül. A tüzelőberendezések átalakulása — a kemencéktől és takaréktűzhelyektől a gáz- és villanytűzhelyekig, a mikrohullámú sütőkig — az ételkészítőkre éppen úgy hatott, mint az általuk előállított táplálékok jellegére. A kemencék mellé épített takaréktűzhelyek csakúgy, mint a nyári konyhák építése megosztotta a tüzelőberendezések korábbi funkcióját. A házi kenyérsütés megszűnése után a kemencék fokozatosan elveszítették szerepüket, ami azonban a kemencében készült ételek — például az egyes tájakra jellemző ünnepi kalácsok méretének és formájának — megváltozását is jelentette. De a kemencékkel együtt jószerével eltűntek a különféle lepények, a kenyértésztából kiszakított lángosok és cipók is. Ugyanakkor az új tűzhelyek megteremtették a gyorsabb sütés-főzés lehetőségét, ami az egész ételkészítés korábbi rendjére kihatott. A tűzhelyek sütőiben újfajta tészták jelentek meg, amelyek már jobbára az üzletekben vásárolt alapanyagból készültek. Az eszközök és technikák egységesülésének folyamata ebben a hagyományos táplálkozás vonatkozásában is szembetűnő: a szállítás és a tárolás átalakulása valóban „forradalmi" hatást gyakorolt az elzártabb vidékeken is. A felhasznált alapanyagok ezek révén lényegében fokozatosan elveszítették korábbi „szezonális" jellegüket, a táplálkozás struktúrája — főleg a kínálatában egységesülő bolthálózat és a hűtőszekrények elterjedése révén — lényegében elvált a parasztüzemek korábbi időrendjétől, a termelés meghatározottságától. A konyhai eszközök készítése a 20. század első harmadától lényegében kikerült a háziipar keretei közül, s a kereskedelem és az üzletek közvetítésével gyári termékek terjedtek el, többé-kevésbé uniformizálva a különböző tájak konyháját. Az ételkészítés és -fogyasztás tárgyi világában a második világháború óta egyre gyorsuló divatok követik egymást. Az újfajta edények és étkészletek formavilága egyre inkább nemzetközi trendekhez igazodik: az olcsó kínai javakkal csak a tehetősebbek háztartásában versenyezhetnek a hazai ipar drágább termékei. A turizmus csakúgy, mint a hagyományos ételek és ételkészítés iránti érdeklődés néhány régies technika és tárgy aktualizálását eredményezte az elmúlt egy-másfél évtized során. Mindez természetesen nem változtat azon, hogy a táplálkozási hagyomány tárgyi emlékanyaga alapvetően a múzeumi gyűjtemények polcaira került, ahol nem csupán a megelőző korszakok sütés-főzésének és étkezésének, hanem régi tárgyalkotók, kézművesek gazdag tradícióját is őrzi.