Viga Gyula: Tájak, ízek, ételek B.-A.-Z. megyében (Miskolc, 2004)
A HAGYOMÁNYOS KULTÚRA TÁJI-TÖRTÉNETI TAGOLÓDÁSA BORSOD-ABAÚJ-ZEMPLÉN MEGYÉBEN (A regionális életmód-stratégiák feltételei és változatai)
álló eszközök, s a középkori termelési rend először az erdővidék kolonizálását teszi lehetővé: ez a folyamat a 16—18. században lezajlik, a 19. századra már csak kis területen húzódik át az erdők irtása. A vízjárta részek művelésbe vétele később történik meg: 17—18. századi próbálkozások után főleg 19. századi, de századunkra is átnyúló folyamat. A kétféle terület természettől való elhódítása váltja egymást: a vízrendezések megindulása szinte egybeesik az erdőirtások befejezésével. A kettő között jelentős kapcsolat van: a Kárpát-medence peremvidékén kiirtott erdőség hiánya változtatta meg olyan módon a vízelvezetés rendszerét a 18. század derekára, ami a 19. századra elodázhatatlanná tette a folyók rendezését. A honfoglaló magyarság — az ökológiai tényezőknek megfelelően - az ármentes vízpartokat szállta meg, de hasznosította az ártereket is. Frisnyák Sándor szerint ez az övezet a lösz^ és a tölgyerdő területével esett egybe, s a 600 mm-es éves csapadékmennyiség vonala határolta. A benépesült síkságok és a teraszos folyóvölgyek erdős-sztyepp növényzete a gabonafélék termesztésének és a legeltető állattartásnak kedvezett. Ez a tevékenységi forma lényegében a jobbágyfelszabadításig meghatározója volt az ármentes sík vidékeknek, s fokozatosan hatolt be a folyóvölgyeken a dombvidékek irányába — követve az irtások munkáját. Az állandóan víz alatt levő és az időszakosan vízjárta részeken a honfoglalás korától komplex ártéri gazdálkodás alakult ki, amelyben az extenzív állattartásnak meghatározó szerepe volt. A Bodrogköz, a Faktaköz^ és a Borsodi-ártér megtelepedésének történetét a vízjárás alapvetően befolyásolta. Bár a korai vízgazdálkodás, a fokok, erek, a Tisza mentén létrejövő halászfalvak mind az alkalmazkodás szervezett formái, e vidékek hasznosítása az állattartó és földművelő gazdálkodást igyekszik követni. Nagyobb népcsoportok megtelepülésére csak ott van mód, ahol a földművelés és a legeltető állattartás feltételei adottak. Amíg azonban az árterek mentén az extenzív állattartás legelőváltó formája megmarad, addig az ármentes térszínek és a teraszos folyóvölgyek a korai feudalizmusban már földművelésre berendezkedett falvakat fűznek fel. A 13—15. században a települések és a gazdálkodás mélyebbre hatol a középhegységi területeken is, elsősorban a patakvölgyek és a kismedencék területén. Ezek azonban a mezőgazdálkodás másodlagos területei maradnak, igen korán részeseivé válva egy területi-gazdasági kapcsolatrendszernek. A gazdaság fő erővonalai a Sajó, Bódva, Hernád és Bodrog vízrendszeréhez, a folyóvölgyekhez és a sík vidéki területekhez igazodnak. A síksági tájak az Alföld gazdálkodásának részei: a 19. századig az árterek az állattenyésztő monokultúra, az ármentes területek a monokultúra jellegű gabonatermesztés területei. A mai Borsod-Abaúj-Zemplén megye területén a mezőgazdálkodással egy időben jelent meg a kézművesség, ami a honfoglalás óta jellemzője és meghatározója volt az egyes kistájak népének, tevékenységének. A kétféle tevékenység igen korán összekapcsolódik egymással a tájak közötti munkamegosztás keretében. Az Upponyi-hegység és a Rudabányai-hegység területén a 10—13. század folyamán a korabeli Magyarország egyik jelentős vasgyártó körzete működött (Dédes, Imola, Szuhafő, Frizs, Fornabarakony), ami a nyersanyagbázis kimerülése után a Gömör-Szepesi-érchegység területére vándorolt tovább. Rudabánya környékén és a
