Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa népessége a 6-9. században

részt lakott még a környéken több kiszolgált katona és szabadnak nyilvánított őslakó is, aki bár a földesúrtól függött, ám némi juttatás vagy munkavégzés fejében számíthatott az uraság jóindulatára, sőt veszedelmek idején még a fegyveres védelmére is. Bár embereink nem voltak bérlök, de jogot formálhattak arra a földre, amelyen gazdálkodtak. Nem lehetett kisajátítani őket. Utódaik örökölték a tulajdonlás jogát. Mindamellett felemás helyzetet mondhattak magukénak. A földjével kapcsolatban a paraszt, illetve a földesúr egyaránt úgy gondolta, hogy csak az egyikük a kizárólagos tulajdonos. Eleve tisztázatlan volt a hasznosított földterületek jogi hovatartozása. Annyi mindenesetre számukra is nyilvánvalóvá vált, hogy a major a központja annak a gazdasági szerveződésnek, amelyben különféle társadalmi csoportok érdekei kiegészítik egymást. A földesurak csoportja kezdetben főleg klánvezérekből állt. Kiegészültek a megszálló gyarmatosítók uraival. Ettől kezdve átrendeződtek tulajdonlási szokásaik. Valamennyiük utódainak társadalmi helyzete a korai középkorban már azt bizonyította, hogy lassanként megszilárdult a vérségi kiválasztódás rendje, örökletes lett köreikben a föld tulajdonlása. Ennek érdekében azonban meg kellett oldaniuk egy korszakalkotó problémát. A nemzetség feje, illetve a rokonsági leszármazás személyes bizonyítékaként létező főnök ugyanis nemrégiben egy ellentmondást testesített meg. Neki csak akkor volt tulajdonában a föld, ha rokonai elfogadták személyét a hatalom birtokosának, ha és mert érdekükben állt változatlanul hagyni atyafiságos függőségüket. Kezdetben a főnök első volt az egyenlők között. Ezenközben azon mesterkedett, hogy dinasztiát alapítson, atyafiai meg ott gáncsolták el, ahol csak tudták. Valamennyi prehistorikus társadalom ennek az ellentmondásnak jegyében szerveződött. Akik korszakalkotóknak bizonyultak, ezt a csomót vágták át. A helyzet kétértelmű volt, de addig senki sem ismerte fel a csapdát, amíg a birtokot nem akarta valaki meg is művelni. Attól kezdve, hogy a főnök vagy atyafia erre a feladatra vállalkozott, megváltozott mindkettejük érdekeltsége. A régi időben senki sem akarta egyedül magáénak tudni a törzs szállásterületét, mert az főleg erdő volt vagy legelő, a germán Mark, amelyet a régi törzs tagjai közösen használtak. De miután a főnök, illetve a klánt alkotó családok fejei újgazdag tulajdonosok lettek, azon nyomban rokonaikkal ellenérdekeltekké is váltak, hiszen a szembenálló felek közül mindkettő a föld müvelését tekintette birtoka gazdaságosabb hasznosításának. Ehhez azonban munkaerőre volt szükség. Ekkor egyszersmind tanújelét adták annak, hogy felismerték jogi huzavonájuk okait is. Természetesen a feszültségeket nem ők idézték elő, régebbi korokból örökölték valamennyit. Korántsem voltak új keletűek tehát az ellentett érdekeiket érvényesíteni akaró törekvéseik, de az ellentmondások most már egy új rendszert működtettek. A főnökök rokonaikat, a tőlük függő szomszédaikat fogták munkára. A föld népe már eddig is dolgozott gazdag főnökének földjén, mostantól fogva többet kellett teljesítenie, de ezért szinte nem is kapott anyagi ellenszolgáltatást. Valamelyes védelemre számíthatott. Ezáltal szolgasorba jutott. Ez a helyzet azonban feszültségeket eredményezett, amelyeket - a jelekből ítélve nem a gyarmatosítók okoztak. Régi problémák törtek a felszínre. Az emberek - rokonaik által szokásossá vált - kizsákmányolása a nemzetségi társadalomban végbement szocializációból származott. A kölcsönös függés alapja a közbirtoklás volt, amely tudniillik ősrégi intézmény. A rendszer működésének előfeltétele, hogy a klán gondoskodjék köztulajdonának időnként szükségessé vált újraosztásáról. Ezt a kötelezettséget azonban a korai középkorban egyre többen érezték terhesnek. A függés egyre kevésbé volt kölcsönös, noha a felek egymásrautaltsága korántsem szűnt meg. A földesúr, illetve a paraszt egyaránt a maga földjének örökítését és gyarapítását tekintette életcéljának. A közbir-