Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa népessége a 6-9. században

övezetében. A kontinens közepe táján a rómaiak után kialakuló civilizáció az I. évezred végén még katonailag szervezetlen és erőtlen volt, előkelőségei többet imádkoztak, mint harcoltak, nem sok kárt tettek a rájuk törő portyázókon. Aztán megerősödött a hűbéri rend, ellenállt a külső támadásoknak, sőt győzedelmeskedett is azokon. Az európai történelem súlypontja ide-oda tolódott. Kezdetben Nyugat- és Közép-Európa lakosságának jó része egy összeomlott gyarmatbirodalom újraéledő gazdaságának sötétjében kereste a kiutat az antik gazdaság hosszan elnyúló válságából. A központi hatalom, az áruforgalom infrastruktúrájának hiányában önellátásra rendezkedett be, és a törzsi elit - területeket hódítva - vezette le a társadalmi feszültségeket. A területszerzés, a rablás és a hódítás legfőbb oka minden korban a nélkülözés volt, talán maga az éhség. Északnyugat-Európában bizonyosan a hiánygazdaság motiválta a kalózokat. A sztyeppén élők gazdaságának ösztönzői úgyszintén nagy léptékű helyváltoztatásra késztették a törzseket. A legelőkért vívott harc felfellángolt, az újabban érkezők hullámai a Fekete-tenger vízgyűjtőjének síkságán értek partot. A folyamat csak a kései középkorban ért véget. Keletközép-Európa lakói tehát egy harapófogó szorításába kerültek, mondhatni: két irányból kapták mindazon hatásokat, amelyek kipréselték az átalakulást kezdeményező újításokat, ezenközben maguk is a társadalmi erjedés és a helyváltoztatás állapotába jutottak. A parasztok és a pásztorok vándorlásainak eseményei motiválták a történelmet, de a helyzetnek volt egy súlyos fogyatékossága, hogy tudniillik az utóbbiak következtében jelentősebb fordulat, az élet minőségén javító kezdeményezés még sehol sem következett be Keletközép-Európa népeinek életében. Eközben az Elbától keletre lakó társadalmakban is egyre mélyebb lett a gazdag, illetve a szegény családokat elválasztó szakadék, habár a tektonikus mozgás nem eredményezett oly tátongó mélységet, mint az Alpoktól északra élők körében. A kelták, a germánok és a rómaiak utódainak keveréknépességében keletkezett árkokat soha nem sikerült (később sem) kitölteni. A vagyoni és foglalkozási csoportok szegregációja néhány emberöltő múlva véglegesedért, a földtulajdon szerint osztályozták a feudális társadalomban élőket. Mindamellett egyre többen osztozkodtak az antik civilizáció örökségén. Dél-, Északnyugat- és Közép-Európa gazdasága híd volt az igények és a természet között. Ennek a műtárgynak építését tudományos alapokon szervezte meg egy maroknyi csoport, az írástudók mindenkor létező kicsiny közössége. Talán maguknak akartak csak használni, de számításuk nem vált be, csaknem mindenki átjutott a túlsó partra, végül is zömmel a barbárok leszármazottai közlekedtek rajta. Minden - ezen újításokkal kapcsolatos - történés illogikusnak tűnik. Másfelöl visszafordíthatatlannak bizonyulnak a folyamatok. Túlvilági boldogságnak elkötelezett papok mentették át a technokrata rómaiak tudását. Több mint egy évezrednyi űrt töltött ki az írástudók tudománya. A középkori műszaki kultúrát jószerével az antikvitás örökségeként csodálhatja az utókor. A görög és római hagyaték gondozói, az írástudók kevesen voltak, ennek ellenére optimális teljesítményeikkel akartak büszkélkedni, csaknem mindenhol mintagazdaságokat akartak működtetni, mindannyian igyekeztek magasabb fokra emelni a klánrendszer keretei között kialakított gazdaság üzemi szerveződését. Jobban akartak élni, mint bizonytalan sorsra ítélt kortársaik. Persze számukra is csaknem egyformán kialakított gazdaságok szolgáltak kísérleti terepül. A középkori kolostorlakók is önellátásra rendezkedtek be. Legfőbb céljuk a természet elsajátítása volt. Telepeik terjeszkedését szervező apáturaikat elsősorban a hitbuzgalom fűtötte. Gazdálkodtak, adót szedtek és térítették jövendő híveiket. Aztán egyre nagyobb méreteket öltve, megismétlődött minden. A papok azonban nemigen akartak kereskedni. A világi arisztokrácia is keveset tett annak érdekében, hogy részt