Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa népessége a 6-9. században

redforduló után nagyobb volt a laksürüség, mint a római időkben, miközben DélEurópában fogyásnak indult a lélekszám. Minthogy a városok szerepe csökkent, csaknem egyedül a föld népe oldotta meg a kontinens lakói fennmaradásával kapcsolatos gondokat, a paraszti munka sikerei és kudarcai határozták meg a mindennapi történelmet. Az időjárás változásaitól függő gazdálkodás teljesítményei szabályozták a népsűrűséget és a laksűrüséget egyaránt. Voltak évek, amikor a parasztok értetlenül álltak kiszikkadt földjeik mezsgyéjén, nem tudták mihez fogjanak, hogyan javíthatnak helyzetükön, miként állíthatnak akadályt a romlásnak. Nem volt mit tenni, alkalmazkodtak a szándékaiktól függetlenül létrejött helyzethez. Egyelőre nem tudták megújítani az ökoszisztémát. A gazdaság - alternatíva hiányában - követte a parasztok kényszermozgását. A klímaváltozás korántsem korlátozódott Nyugat- és Közép-Európára, kiterjedt a földgolyó északi felére. Nyugat-Szibéria és Kelet-Európa népeinek történetén nyomot hagyott valamennyi klímaváltozás. Az első a jégkorszaknak vetett véget. A nagyvadak kihaltak, a vadászok tönkrementek, a közel-keleti eredetű földművesek léptek helyükre. Bár ők is vadásztak, de csak kisebb állatokat (vaddisznókat, nyulakat, madarakat) ejthettek el, amelyeknek tetemei nem biztosítottak számukra tartalékolható készleteket. A holnap nem sok jót ígért. Egyedül azok a csoportok, akik a nyájak hasznából éltek, tehették meg azt, hogy időnként levágtak egy-egy juhot, kecskét vagy borjút. A négylábú éléskamra velük vándorolt. Mindazonáltal a népvándorlás sztyeppéi népek történetét kénytelenek voltak a változó legelőviszonyhoz alkalmazni. Voltak kisebb-nagyobb korszakok vagy akárcsak szárazabb évek, amikor romlottak a legelők a Száján és az Altáj lankáin, Közép-Ázsia pusztáin. Sok helyütt kiszáradt a fű az ezredforduló előtti évszázadokban. A nomád pásztorok több törzse fel is kerekedett és nyugatabbra húzódva keresett jószágainak jó legelő mezőt. Ok sem jártak valamennyien szerencsével, amit meg akartak szerezni, azt már régebben elfoglalták máshonnan érkezett kollégáik és természetesen nem akarták átadni helyüket a jövevényeknek. Az egykorú forrásokból ítélve, az új hullám ritkán érte el békésen célját. Ismét fellángolt a legelőkért vívott ősi harc. Az i. sz. I. évezred második felét a háborúskodás töltötte ki a sztyeppén. A csetepaték azonban a küzdő felek gyengeségéről árulkodtak. Bármerre tekintünk az Északi-féltekén (kivált Európában), a időszámításunk első évezredében mindenütt a természet volt a legfőbb úr. A Mediterráneumban, ahol meggyengült a civilizáció, csak vegetáltak a városok, csekély emlékei maradtak a hajdanvolt gazdagságnak. Bár életük mindig függött a környezettől, még akkor is, amikor gazdaságuk a zenitjén volt, a természetnek engedelmeskedett. A biotóp regionális különbözőségei megszabták valamennyi itt lakó életmódját, mozgásirányát, a nyersanyagok egyenlőtlen eloszlása határozta meg, hol, mit és miként kell dolgozniuk az embereknek. A Meditrerránum a kiegyenlítetlen adottságok hazája, az itt élőknek kezdettől fogva alkalmazkodni kellett a mostoha feltételekhez és azon törni fejüket, hogy miként tudnák kiegyenlíteni az eredendő különbségeket. Végeredményben a civilizációnak erőt adó mediterrán gazdaság a természeti adottságok és ökoszisztémáik között érzékelhető eltérő teljesítmények kiegyenlítése céljából működött. Az Alpoktól északra jószerével még mindig az erdőhöz kellett az itt élőknek alkalmazkodniuk. Bár a római és a kelta majorok teljesítményei felülmúlták a parasztgazdaságokét, az élelmiszer-termelés gyermekcipőben járt. Vékonyak voltak az eltartottak rétegei. A haszonnövények készletei inkább kiegészítették, hogysem felülmúlták az állattartás teljesítményeit és azt a sokféle (ám nehezen megszerezhető!) vadat, halat, gyűjtögetett növényt, egyszóval a zsákmányt, amit a környezet, a természet kínált.