Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Mindennapi történelem az ütközőzónában

kísérletek mind azt bizonyítják, hogy korántsem érhettek el átütő sikert. Nyugat- és Közép-Európában - a népesség-összeírások szerint - a vidéken lakók túlnépesedési problémáikkal küszködtek az elmúlt egy évezredben. A kontinens keleti felével összehasonlítva magas volt laksürüségük. A középkor munkaerő-gazdálkodását elsősorban az e téren mutatkozó feszültségek irányították. Földesurak találták ki a kisemberek gondjaira a megoldást. Minthogy rendszerint csak a legidősebb fiúgyermek jussolta az apai örökséget, a többi utódnak el kellett költözni, ha megnősült. Kilépett a családi kötelékből, tovább kellett állnia. Erdőkbe, mocsarakba - a parasztok zömét keletebbre telepítették. Hiányukat nem sokáig érezték, a terület ismét telítődött emberekkel. A parasztok közül a szegényebbek más utat választottak, önállósították magukat és sokan igyekeztek bejutni a városkapukon át egy másik, a vidéktől merőben különböző világba, változtattak foglalkozásukon és mentalitásukon. Ennek a történetnek az lett a vége, hogy sokuknak egy másik kontinenst kellett választani, új hazájukba, valamelyik gyarmatra települtek. Akik nem adták fel ősi mesterségüket és lakhelyüket, csaknem mind a piac felé fordultak, megújították foglalkozásukat: a parasztok önszabályozó termelési-fogyasztási rendszerükből átléptek arra az útra, ahol - gazdasági stratégiáikon és életminőségükön változtatva - lebonyolíthatták az áruforgalmat. Ez a modell lett az európai centrumra jellemző magatartás, a periférián ezt nem tudták sehol sem megvalósítani. Végeredményben a centrum vidéki népe igyekezett eltávolodni a földtől, holott abból élt. De nemsokára ez a mechanizmus is megváltozott. A kapitalizmusban a földtulajdon jelentősége átértékelődött, a gazdaság alapja a javak ipari termelése és kereskedelme lett, ennek előtte pedig a parasztok többségét - gazdasági és hatalmi eszközökkel - elválasztották ősei földjétől. A föld - időtlen idők óta - egyrészt növénytermesztést, állattenyésztést, bányászatot, másrészt némi nyersanyag-feldolgozó ipart és szállítást tett lehetővé. A lakosság túlnyomó többsége mezőgazdaságból élt és zömük az újkorig önellátásra rendezkedett be. A kontinens egyes övezetei között érzékelhető területi különbségek tehát nemcsak a természeti adottságoknak köszönhetők, hiszen a munkakultúra, a fogyasztási szokások és a társadalmi szerveződés egyaránt motiválta valamennyi régióban a mindennapi történelmet. Az átalakulás menetrendjét és állomásait tekintve az egyes övezetek a tulajdonfejlődés, tehát a gazdaság átalakulásának fokozatait példázzák. Az élenjárók az idők folyamán elveszítették pozícióikat, helyet és szerepet cseréltek. Dél-Európa az antikvitásban még centrális helyzetű volt, de a középkorban lassan másodrangú gazdasági övezetté vált. A centrum áttolódott Északnyugat-Európába. Kontinensünknek az Atlantióceánra támaszkodó nagy karéja - a kikötővárosok lakóinak jóvoltából - hovatovább az egész világgal kiépítette gazdasági kapcsolatait. Afrika vagy Amerika, Óceánia értékeinek megszerzése révén nemcsak a kalandorok, királyságok emelkedtek a magasba. Gyarmatáru-forgalom hozta mozgásba a társadalom legszélesebb rétegeit is. Hovatovább már ötszáz éve annak, hogy a világgazdaság értékhierarchiájának csúcsa Nyugat-Európa lett. A külkereskedelem haszna eloszlott (persze egyenlőtlenül) minden egyes társadalmi közegben. A nyereséges vállalkozások hatását még az alacsony színvonalon élő néprétegekben is megérezték. A centrum változásai azonban alig gyűrűztek tovább, a keleti periférián nem fodrozódott a gazdaság állóvize. További problémát okozott az a tény, hogy a gazdaság növekedése nem úgy hat, mint az árvíz, Európa jó része pangó vizű mocsár vagy szikkadt szárazulat maradt. A következményeket nem érezhették meg mindenütt, kontinentális méretekben a hatás aligha mutatható ki. Szárazon maradtak még azok is, akik közebb voltak a javak forrásá-