Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)
Mindennapi történelem az ütközőzónában
adottságai a középkorban úgyszólván alig változtak, a városi patríciusfamíliák szilárdan ültek hatalmi pozícióikban és gyarapították vagyonukat. Kevesen mentek közülük tönkre. Bár a városi közösségek a középkorban kezdettől fogva sehol sem voltak független testületek, hiszen el kellett viselniük, hogy felettük védnökséget vállalt egy patrónus földesúr is, olykor maga az uralkodó, mozgásterük mégis jóval nagyobb volt, mint bármelyik falu közösségének. A tőkehiányos kezdetekben még erőtlenek voltak a városok, a lakók társadalmi befolyása sem ért sokat, a patrónus szinte akadálytalanul érvényesíthette akaratát, pedig tulajdonképpen mindössze a konkurenciától akarta megvédeni adóalanyait, hogy saját magának biztos jövedelmet szerezzen. A városlakók patrónusa ugyanis adót szedett védenceitől. A patrónus rendszerint az uralkodó kegyéből élvezhette a helyzetéből származó előnyöket, mert nem is olyan régen megvédte a nálánál nagyobb rangút és vagyonosabbat valamilyen csatában stb. Aki életet mentett, az jutalmat kapott. Ha urát mentette, nagy jutalom lett osztályrésze. A háborúzás minden hatalomnak létszükséglete, valamennyi rendszer alkalmat kínál arra, hogy a vitézkedő alattvaló bebizonyítsa hűségét és bátorságát, annak - aligha titkolt - reményével, hogy jutalomban részesül. Kalandoroknak minden rendszerben pályaelőnyük van. Az uralkodó által adott jutalom ritkán maradt el. A bátor kockáztatott és többnyire nyert. A kitüntetés a földesúri jogok gyakorlása valahol. Új földesúr született tehát a csatatéren vagy az intrikák révén az udvarban, majd a kiválasztott egyre nagyobb birtokon gazdálkodhatott, miután a neki adományozott földekre parasztokat telepíthetett, ha pedig városhoz jutott, az ott beszedhető különféle adókon gazdagodhatott meg. Lehetőségek hiányában azonban nem fektette be jövedelmeit, elköltötte (többnyire kisstílű) udvartartására. Akkumuláció hiányában a földesúri intézmény nem alakulhatott át, egy helyben topogott. Mindamellett az általa képviselt rendszer megszilárdult, hiszen a földesúr műveltette major földjeit, azonfelül a parasztoktól mindenféle címen járadékot szedett, aminthogy a városban is kegyúrkodott, abból pedig jövedelmet halmozott fel. Az uralkodó osztályon belüli adok-kapok összetartotta a kiváltságosokat. A királyi hatalmat nemcsak élő személyek bátorsága erősítette meg, az intézmények is kockáztattak és a legtöbbször be is vált elöljáróik számítása. Az arisztokrata vagy a helyzetével azonos státusú intézmény (pl. egy püspökség) a városra kiterjeszthette oltalmát és élvezte új jövedelemforrásának hasznát. A periférián azonban nem alakultak ki mindezek a tulajdonkombinációk. Ismeretlen maradt a védnökség. A centrumtól távol tovább élt a paraszt és a klánfőnök birtoklásának sok bonyodalomra okot adó közösködése. A bronzkor óta minden klánfőnök közel szállásáról egy - atyafiai által épített - földvárba húzódott vissza. Vele tartottak famíliájának tagjai, rokonaiból verbuválódott harcos kísérete, akadt még néhány iparos, aki szolgáltatásaival ellátta a közösséget. Olykor, ha háborús veszély fenyegetett, a földvárba költöztek a környékbeli parasztok is, magukkal vitték csekélyke értékeiket és jószágaikat, élelmiszer-tartalékaikat. A földvár és a klánfőnök védelmet garantált nekik. A védelemért cserébe munkával és terményekkel szolgáltak. A klánfőnök gazdaságának iparosai ellátták a parasztokat is, különféle csereügyletekkel egyenlítették ki az értékeket, s az üzleten a klánfőnök még nyert is. A főnökök famíliáiból származtak a törzsökös nemesi famíliák. A feudális rendszer elitje közülük került ki. A nemes és a parasztok kisebb-nagyobb közössége az egykori földvár környéki földeket tekintette a maga tulajdonának. Mindkét fél ragaszkodott kizárólagosnak mondott jogállásához. Ebből azonban konfliktusok támadtak, amelyeknek zaja kitöltötte a középkort. Mennél jobban távolodunk kelet felé a Stettin-Trieszt vonaltól, annál inkább szembetűnő, hogy a vidékre eredendően jellemző szokásjog