Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Mindennapi történelem az ütközőzónában

támaszkodva - haditechnikai találmányok révén emelkedik ki. Elsősorban katonailag gyakorol nyomást szomszédaira. 1.3.5. A FÜVES SÍKSÁG ÉS LIGETEI Délkelet-Európa javarészét ligetes sztyeppe borítja. Lombhullató erdők foltjai és a galériaerdők csíkjai váltakoznak füves mezőkkel. A Fekete-tenger északi vízgyűjtőterülete folyóktól szabdalt síkság. Legtávolabbi folt - a Duna mentén - a Bécsi medence. A Duna középső szakaszának alföldje, a magyar Alföld az Eurázsiát átfogó népvándorlás mindenkori színtere. Főleg pásztornépek vették időnként birtokba három évezreden át. Az európai sztyeppéken sehol sincsenek hegyek, kivéve a Balkán-félszigetet, ezt a szinte külön világot, ahol a vegetáció átmenetet képez a Mediterráneum, illetve KözépEurópa, másfelől a sztyeppe között. Sűrű, sötét erdők váltakoznak nyaranta kiszáradó legelőkkel. A sztyeppén a csapadék majd mindenütt 500 mm. Nyáron 25-30 °C az átlaghőmérséklet, de a tél hideg. A sztyeppe lakóinak világa kontinensünkön történelmileg legelmaradottabb, életmódjuk alig civilizálódott. Marginalitását megőrizte szinte a modern időkig. A hátrányos helyzet annak ellenére érzékelhető, hogy a sztyeppén valamikor nemcsak nomád pásztorok laktak, hiszen a folyók kanyarulataiban megtelepedtek a parasztok is. A sötét tónusú képet a Kárpát-medencében a középkorban, attól délkeletre pedig csak az újkorban festették át. Ekkor új fejezettel egészítették ki a sztyeppe lakóinak krónikáját. A feudális civilizáció - intézményei révén - átszervezte az őslakók mindennapjait. Még a pásztorok is tömegesen tértek át a földmüvelésre. A növénytermesztés sikerei bebizonyították sokak feltevését, amely szerint itt vannak Európában a gabonatermesztés legkedvezőbb természeti feltételei. De ezeket csak akkor tudták kihasználni az itt lakók, amikor fordult a kocka, mikor a nomád uralomnak vége lett. Addig azonban nem sok változatosságot lehet észlelni a hétköznapi történelemben. A bronzkor óta - a prekapitalista társadalmak története során - majdnem mindenkor a gyengébben felfegyverzett parasztok élelmezték a pásztorokat. A növényi eredetű táplálékot mindenesetre ők állították elő a nyájakat terelők számára. Gabonára a pásztoroknak is szükségük volt. Mindamellett zavarok mutatkoztak élelmiszer-ellátásukban. Az európai parasztok „vegyes gazdálkodás"-t alakítottak ki, mely két ágazatból, a növénytermesztésből és az állattartásból állt. A legeltető állattartás nélkülözte a takarmánygazdálkodást, külterjes technológiáit lassanként szorították háttérbe. A legeltetés, a szénagazdálkodás és a növénytermesztés hármas teljesítménye lett az ágazat alapja. Maga a folyamat a középkorban indult el. Mindazonáltal a sztyeppe lakói csak a modern időkben jutottak el oda, hogy a külterjes állattartás érdekeit alárendeljék a szántóföldi kultúrák termesztésének. Azt megelőzően a gazdálkodásban mindenféle bonyodalmakkal kellett számolni. A pásztorok gazdasága ugyanis kiegyensúlyozatlan. A nyájakat gyakorta pusztítják fertőző betegségek. Télen nem jutnak takarmányhoz, nem élik túl a tartós fagyokat. A rendszer sérülékeny. A népvándorlás kor nomádjainak gazdasága fogyatékos, egyoldalú az értéktermelése. Nincsen csere az együtt élők között. A parasztokkal létesített kapcsolataik sem mondhatók ideálisaknak. A nomádok basáskodtak, elvették erőnek erejével a parasztoktól mindazt, amire szükségük volt és nem adtak cserébe semmit. A nomád gazdaság sajátos adottságait egyedül a kereskedők használták ki. Luxuscikkeket szállító