Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)
Utószó
városokban azonban alig éltek iparosok. Hiányzott a vagyona miatt tekintélyes, nagy tömegű árut mozgató kereskedők csoportja is. Ismeretlenek voltak a pénzbefektetők. Nem voltak beruházások. Az eredendő problémát az okozta, hogy a városok lakói nem élvezték a gyarmatokról áramló - kétes tisztaságú - jövedelmeket. Kevés volt a kalmár, bankár úgyszólván nem is létezett. Tökéjük nem halmozódott fel, iparűzési lehetőségük alig adódott. Piacuk forgalma a szolgáltatásokat biztosító olcsó cikkekből állt. A városi gazdaság forrásainak mérsékelt hozama mindössze arra volt jó, hogy az iparosok és a kereskedők fogyasztási javakkal látták el környezetüket, elsősorban a vidéket. A kontinens nyugati felén az iparosok által előállított fogyasztási cikkeket az urak, a polgárok és a parasztok egyaránt megvették, mégpedig ugyanazon iparosok készítményeiként. Az urak által vásárolt darabok munkaigényesebbek voltak mint azok, amelyeket a parasztok vásároltak meg. Volt tehát három piac, de egy iparos látta el a vásárlókat. Az urak divatját ezért utánozták a polgárok és a polgárokét a parasztok. Különösen az ünnepi öltözködés 17-19. századi divattörténete bizonyítja e folyamat résztvevőinek összetartozását. Az Elbától keletre azonban az urbanizáció fogyatékosságaitól szenvedő társadalomban a parasztok számára nem a polgárok váltak - fogyasztási szokásaik példaképeivé, hanem a nemesek. A tehetős parasztok nem a polgárházak mintájára épített lakásokban akartak élni, hanem szerényebb kivitelű úrilakok, udvarházak, paróchiák épületeire emlékeztető, áporodott szagot árasztó falak között. Az új otthon továbbra is szegényes maradt. A „népi építészet alkotásai" csinosak, de nyilvánvalóan árulkodnak építőik műszaki tudásának fogyatékosságairól. Az Elbától keletre a vidéken és sok helyütt a városon nem az emeletes, hanem a földszintes Európa épült fel. A telekméreteket sehol sem korlátozták. Volt még elegendő tartaléktőid. Az építkező, öltözködő, étkező vidék példája nem a város, hanem a vidék lett. A parasztok ünnepi ruhái, asztalaikon feltálalt ételsorai elsősorban a nemesek életvitelét utánozták. Minthogy a polgárok által szervezett áruforgalom nemzetközi méreteket öltött, de működése során akadályokba ütközött, az egész mechanizmus lépten-nyomon akadozott, energiaszegénysége miatt alig haladt előre, a középkorban még nagytájakon egységes magatartásmintákat kialakító mechanizmusa regionális kultúrákat hozott létre. Az urbanizációt nélkülöző vidéken helyi divatok szerint építkeztek, bútorozkodtak és öltözködtek a kisemberek. Szinte minden falu népe más ünnepi viseletet alakított ki a 18-19. században. Jóllehet az anyagi kultúra regionális sajátosságai többé-kevésbé egységesnek mondható alapértékeket takartak el a helyi áruviszonyok szabályainak engedelmeskedve. Két teljesítményhez mérten látszottak helyi értékrendszereknek. Az egyik a középkori tárgyi tartozékok arzenálja volt, amellyel különféle nyelveken beszélő kisemberek szerelkeztek fel, a másik az ipari forradalom korának urbanizálódó nyugati környezeti kultúrája. Voltak azonban közöttük az Elbától keletre olyan közösségek is, amelyeknek tagjai - lakóhelyük kedvező gazdaságföldrajzi adottságai folytán - bekapcsolódtak a nemzetközi forgalomba, így a divat hullámai elérték őket is, polgári öltözékeket varrattak maguknak. Az elmúlt három évszázad hagyatéki leltáraiból kétféle viseletkultúra képe rajzolható meg Keletközép-Európában. Ennek ellenére a romantikus ihletésű kutatók a lokális érvényű divatcikkek iránt tanúsítottak érdeklődést. A zsákutcába jutott társadalom kelléktára tölti meg tehát a múzeumok néprajzi gyűjteményeit. A néprajz kutatói is főként azzal vannak elfoglalva, hogy minél részletezőbben leírják a kultúra regionális eltéréseit. Felfedezik azt a világot, amiről már jó előre tudják, hogy majd szépnek találják, mert gyönyörködni akarnak benne. Letagadhatatlan nosztalgiával fordulnak témájukhoz. Se szeri, se száma a romantikus eszmefuttatásoknak.
