Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Utószó

toztattak a tulajdonviszonyokon. A rendszer legfőbb értékét, a föld tulajdonlásával kapcsolatos alapvető újítást, hogy tudniillik a földtulajdont - családi alapon - lehet örökíteni és örökölni, átvették és meghonosították Keletközép-Európában. A földtulajdonlásnak ezen módja azonban már nem jutott el Kelet-Európába, itt a közösség (az állam stb.) volt a földtulajdonos. Ezen alapult a kolhozrendszer is és ezt exportálták a kivándorlók, megszervezvén a kibucot. Ezzel szemben Keletközép-Európa lakói - nyugati mintára - már sok emberöltő óta magukénak vallották a tulajdon (mindenekelőtt a földtulajdon) örökölhetőségének-örökíthetőségének elvét. A földet a feudális rend közösségeiben élő úr és a paraszt egyaránt magáénak tudta. A paraszt azért adózott urának, mert tulajdonának vallhatta azt, ami az úré volt. A klánban közösségük osztozott a földön, de a római megszállók - Nyugaton - érvényesítették a magántulajdon elvét és az egykori provinciákban a két rendszer összekeveredett egymással. Az úr és paraszt kötélhúzásba kezdett, hogy érvényesítse a földdel kapcsolatos érdekeit. Mindamellett a paraszt ura (mint egykor a klán főnöke) megvédte a neki adózót más urak zaklatásaitól. A paraszt ezért szolgáltatásokkal gyarapította urának vagyonát, dolgozott annak gazdaságában, terményt és idővel pénzt fizetett neki. A rendszer ugyan sokféle formát öltött az elmúlt közel másfél évezred folyamán, de a szerződéseket mindig úgy kötötték meg, hogy az alapelvet ne változtassák meg. A parasztcsaládoknak földet adtak birtokukon az urak, telepítették őket, portájuk helyét kijelölték és ezzel létrehozták a teleksorba rendezett családi gazdaságokból álló falu képét. A porta mögött jelölték ki a család szántóföldjét, de ez a darab föld idővel kicsinynek bizonyult és újabb földfoglalások révén kellett bővíteniük az úrnak adóalapul szolgáló családi vagyont. Ez a rendszer konzerválódott és még napjainkban is meghatározza mindenütt a táj képét. A keletközép-európaiak önálló életvitele folytatódott később is, de újkori történelmük során nem bomlottak le középkori kötelékeik. Bár ekkor ismételten átértékelődtek a kisemberek életkörülményei, mégpedig nem az importált modellek vagy a telepítések révén, ahogyan ez a középkorban történt, hanem önerejükből, de mégsem változtatva a rendszer természetén. Az urak és a parasztok ragaszkodtak az alapokhoz, noha újabb építményt emeltek rajtuk. Minden igyekezetük ellenére megváltoztak hétköznapjaik, más lett Keletközép-Európában a magántörténelem. Az évszázadokkal korábban megteremtett alapokon átrendeződtek az emberek szociális kapcsolatai (és azok tárgyi tartozékai), más lett az általuk alkotott mesterséges világ képe. Az újkorban regionalizálódtak az egyes társadalmi csoportok értékrendszerei. Az arisztokraták igyekeztek felzárkózni az Elbától nyugatra lakó elithez, utánozván pályatársaik életvitelét. Kereskedelmi vállalkozásaikkal a polgárok is több-kevesebb sikert értek el életkörülményeik divatos átalakítása terén. A parasztok azonban megrekedtek. Gazdálkodásukat a közeli szomszédságuk, a földesúri major működése befolyásolta. Követendő minta volt számukra vagy konkurens fél, egyidejű egymásrautaltság létezésük legfőbb jellemző adottsága. Másrészt a helyi városközpontokhoz kellett igazodniuk, amelyek ugyan ritkán, egymástól nagy távolságban épültek fel és a szolgáltató iparon kívül alig jelentettek több ipari potenciált. Bár a parasztok ellátásához jelentős mértékben hozzájárult a fogyasztási eszközöket előállító helyi ipar, az igények mégsem lehettek távlatosak, a parasztok és a nekik dolgozó mesteremberek csak az orruk előtt látták meg lehetőségeiket, a helyi piackörzetek szerint vonták meg életvitelük határait. Még a múlthoz képest is szük mozgáskörzeteket alakítottak ki maguknak. Kisebb akció-rádiuszuk volt mint a középkori embereknek, jóllehet a történetírók körében bevett szokás, hogy az utóbbiak provincializmusáról értekeznek. Abban a korban, amikor az áruforgalom által a