Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Alkotó vidékiek

7. ALKOTÓ VIDÉKIEK Az újkori Keletközép-Európában két útvonal között választhattak a parasztok. Az egyik összekötötte őket a földrajzilag nyugatabbra elhelyezkedő társadalmakkal, a másik pedig lakókörzetük regionális értékeit előállító - különféle foglalkozásokat űző - kortársaikkal. Egyelőre nem tudni, hányan voltak azok, akik az egyik és hányan, akik a másik úton haladtak ismeretlen jövőjük felé. A jelekből ítélve a 19-20. században a korszak értelmiségei az utóbbiakat tüntették ki érdeklődésükkel. A „népélet" regionális értékeit a nemzeti karakter megnyilatkozásaiként értelmezték. Úgy vélték, hogy a nép egyszerű gyermekeinek alkotásait kell beemelni a nemzeti értéktartományba. Kinek volt (vagy van) igaza? Máig egymásnak ellentmondó válaszokat kapunk, ami még rosszabb, mint ha válasz nélkül hagyott kérdésekből állna történelmi tudatunk. A 19. század második felében sokan gondolták azt Keletközép-Európában vagy még a gyarmatosító Nyugaton is, hogy az ipari tömegtermelés rombolása elől meg kell menteni a parasztokat és a kézműiparosokat, mivel egyedül nekik van még környezetteremtő munkakultúrájuk. Az utolsó percekben vagyunk - mondták. Ha a hagyományokat szétrombolja az urbanizáció, az emberiség egyetemes értékei enyésznek el. Legalább valami keveset meg kell őrizni a múltból - az evolúció tizenkilencedik századában. Ezekkel az értékekkel kell egyszersmind demonstrálni azt is, miképpen alakult környezetteremtő képessége fajunknak. A parasztok házi szorgalma, a népművészet, a kézműipar ellenpéldája lett a gyáripari szériatermékeknek. Több múzeumot is alapítottak ennek a meggondolásnak a hívei (Innsbruck, Budapest, Berlin stb.), megrendelve a kollekciók számára a mesteremberektől és a barkácsoló parasztoktól nekik tetsző „remekek"-et. A valósághoz képest ideálokra tettek szert. Egyszersmind többen is arra a következtetésre jutottak ezekkel az alkotásokkal kapcsolatban, hogy formaviláguk (különösen díszítéseik) azért alakult ki, mert készítőik etnikai származása ezt a megoldást tette egyedül lehetővé. A kreativitás megnyilatkozásai az etnikai folyamatok lezajlásának bizonyítékaiként kezelhetők. A múlt hosszan tartó történéseinek láncolatát állították szembe a kortársi történelem gyors változásaival. Állásfoglalásukra azért került sor, mert a várost és a vidéket elöntötte a gyáripar által előállított sorozatcikkek gyorsan változó divathulláma. A használat mindennapi tapasztalatait a fogyasztók nem tudták olyan gyorsan leszűrni, mint ahogyan a feltalálók rájöttek arra, sürgősen módosítaniuk kell találmányaikon. Egyszeriben megváltozott a prekapitalista társadalmakban évezredek óta kialakult alkotó folyamatokban a korrekciós teljesítmények megszokott ritmusa. Egyenetlen időközönként követték egymást a változások. Ráadásul semmiféle szabályszerűség, ütemesség nem alakult ki a közhasznú tapasztalatok széles körű elterjedését és a piaci mechanizmusoktól serkentett feltalálók ötleteinek megvalósítását tekintve. Összevisszaság keletkezett, orientációs pontok hiányával.