Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 18-19. században

kollégáik nyomába léptek. Kelet-Európát a 19. század utolsó harmadában érte el az újítások hulláma. Keletközép-Európában azonban két világ határolódott el egymástól. Egyrészt itt éltek azok, akik változtattak a gazdaságon, felkészültek az új történelmi szerepre, a gazdálkodás számukra párosult a kereskedéssel, sőt úgy gondolták, hogy meg kellett ismerniük a bankokat és a piaci viszonyokat. A béke és nyugalom falusi szigetén új szelek fújtak. A legtöbb birtokos nemes úr azonban egyáltalában nem akart változtatni életmódján, nem akart tanulni, nem sok erőfeszítést tanúsított annak reményében, hogy megújíthatja gazdálkodását és a birtokot megmentheti az eladósodástól. Akik alól végképp kicsúszott a talaj, megpróbáltak fiúgyermekeiket egy másik érvényesülési pályára irányítani, nekik jogi ismeretekre kellett szert tenni, majd - némi rokoni támogatást élvezve - hivatalnoki pályára léptek. Sokan fiskálisok lettek. Az államgépezet nőttönnőtt és elnyelte őket. A vidék törzsökös előkelői kisebb-nagyobb tragédiákat megélve átrétegződtek. Nagyrészük elhagyta az ősi fészket és városlakó lett. A vidék rendi nyugalmának változásait meghazudtolóan, szinte alig alakították át a táj képét. A részletek azonban jócskán megváltoztak. Sok helyütt feltűnt, hogy több lett a szántó és fogyott az erdő, de a látvánnyal már régóta meg kellett barátkozniuk. A kultúrtáj kialakításának történetében nem kellett újabb okokat keresniük. Miközben NyugatEurópa néhány körzetében (Belgiumban, Hollandiában, Dél-Angliában stb.) a 17. század végén eltűnt az ugar és 6-12 éves rotációs ciklusokkal váltották fel a hagyományos módszereket, a 18. századi Keletközép-Európa még messze volt attól a határtól, amelyen túl az alapvető átalakulást megvalósíthatták volna. A falusi gazdálkodás legfőbb teljesítménye a háromnyomásos rendszer széles körű terjedése volt, tehát végre-valahára megvalósult a középkori üzemvitel. De ez is előrelépésnek számított. Ugyanakkor Délkelet- és Kelet-Európa teljesítményei nem érték el az itteni eredményeket. A lépcsőzetes pozicionálás tehát ismét kialakult, de már magasabb szinten helyezkedtek el valamennyien az egymással versengő, mégis egymás sorsát kiegészítő rétegek. A nyugat- és közép-európai perifériával együtt a keletközép-európai centrumban is teljesen átalakult a gazdálkodás. A művelést kiterjesztették minden tartalékföldre. Elfogyott a parlag. Az örökszántó lett a gazdálkodás terepe. A gabonákon és a gabonapótló élelmiszernövényeken kívül néhol takarmányokat és iparilag feldolgozható kultúrákat iktattak a rendszerbe. A nagyvárosokat ellátó övezetekben kertészeteket alapítottak a 19. században, zöldségeket, hüvelyeseket termesztettek és lefejő tehenészeteket állítottak fel. Míg Északnyugat-Európában a vasáruk tömeges elterjedése a 18. században megváltoztatta és termelékenyebbé tette a mezőgazdasági termelőeszközök arzenálját, Keletközép-Európában ez a korszakalkotó változás néhány emberöltőn át váratott magára, s csupán a 19. század második felében következett be. A vas alkatrészekkel összeszerelt ekékkel, a különféle formájú kapákkal és ásókkal, a vasfogú boronákkal stb. intenzívebben tudták megművelni a talajt. Mindenekelőtt többször szántottak és a növényápolást is több alkalommal végezték el. A gabona aratásában sok helyütt a sarlót kaszára cserélték fel. Nagyobb táblákat műveltek, de a család munkaerő-állománya nem lett nagyobb. A vas alkatrészeket a kovácsok és bognárok előszeretettel alkalmazták, hogy növeljék a szekerek és kocsik teherbíró képességét. A vonójószágok között sok helyütt a szarvasmarhákat lovakkal váltották fel. Nekik jobb szállítóképességű, szerkezetileg javított készítésű kocsikra volt szükségük. Nagyobb terhet vontattak és gyorsabban haladtak. A fogatos lovakat azonban takarmányozniuk kellett. Mindazonáltal a 19. század végére a parasztság munkaállatainak közel felét lovak tették ki. (Ez az arány a középkor végi Angliára voltjellemző.) Keletközép-Európában azonban a parasztoknak nem állt rendel-