Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 18-19. században

6.1 KELETKÖZÉP-EURÓPA A 18-19. SZÁZADBAN Minden jel arra mutat, hogy a prekapitalista társadalmaktól lakott Európa véglegesen kettészakadt. Egyfelől Nyugaton kialakították a világon az első nagy kiterjedésű urbanizált övezetet, északnyugat-európai kereskedők, hajósok, katonák, hivatalnokok, földbirtokos vállalkozók megerősítették a többi kontinensekkel kiépített kapcsolataikat. A part menti vizeket elhagyva nekivágtak a világtengereknek, ahol minden irányban rendszeressé váltak hajóútjaik. A kereskedőket a kolonizálok követték. Másfelől a kontinens keleti felén továbbra is tespedt a bizantinus örökséggel megterhelt despotikus rendszer. A gyarmatosító nyugatiak vállalkozók voltak. Soraikba beékelődtek még néhányan Dél-Európa és Közép-Európa szülöttei, noha egyikük szülőföldje sem élvezte maradéktalanul a tenger közelségének előnyeit. Európa egyes övezeteiben más ritmusa volt az életnek. Délen az újkori és a középkori értékeken felépült egy csak lassan átalakulni képes világ, ahol több-kevesebb sikerrel még mindig érvényesítették a régi rendi társadalom szabályait és kulturális vívmányait. A helyzet tehát meglehetősen zavaros. Egyesek megelőzték a többieket, többek csak lépéshátrányban voltak és néhányan lemaradtak társaiktól. Itáliában más volt az élet minősége, mint a mai Németországban. Dél-Európa csekély kiterjedésű államocskái és gyengülő gazdasági hatékonyságuk nem egyedül példázzák a korkövetelményekhez való alkalmazkodóképesség jelentőségét az újkorban. A Mediterráneum nyugati övezetében Spanyolország hatalmas birodalmat épített ki középkori örökségének felhasználásával, ám a három kontinensre kiterjedő képződmény diszfunkcionálisnak bizonyult. Hispánia kormányozhatatlan volt. A kolonizáció tehát olyan történelmi vállalkozás lett, amely a kezdeményezőket sorban egymás után kimerítette. A gyarmatosítás előbb a portugálokat, majd a spanyolokat gyengítette meg, mindannyian elvesztették a haszonszerzés lehetőségeit, illetve átadták a náluk erőteljesebb érdekérvényesítőknek, a hollandoknak, a franciáknak és az angoloknak. Egyidejűleg tartós értékké vált a hagyományos értékeket megújítani képtelen társadalmakban a vidék konzervativizmusa, amit az egyház és az állam vállvetve ápolgatott, sőt azt is mondhatni - tartott fenn. Közép-Európa lakói hellyel-közzel részesültek azon előnyökből, amelyeket a Nyugat közelségének köszönhettek. Mindazonáltal a középkori örökséget legkevésbé a kis hatékonyságú hatalmi rendszerecskék igyekeztek eltakarítani a haladás útjából, a torlaszokat a mindenható monarchiák bontották le, annál is inkább, mert erre a feladatra a hercegi, fejedelmi udvarok teljesen alkalmatlanok voltak. Ahelyett, hogy a vállalkozásokat, a kezdeményezéseket minden igyekezetükkel támogatták volna, a választófejedelmek, a hercegek, netán királyocskák udvaraiban az arisztokraták és főrangú hivatalnokok azon mesterkedtek, hogy megújítsák és fenntartsák az idejétmúlt berendez-