Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)
Keletközép-Európa a 13-15. században
szépen fizettek az importmarháért. Ebben az övezetben a távolsági kereskedelem által forgalmazott luxuscikkek - látványossá téve az urbanizáció teljesítményeit és növelve a fogyasztás igényeit - kiegészültek élelmiszerekkel. Délkelet-Európa tartós válságai, háborúi miatt megsokasodott nincstelenekből fogadhattak olyan zsoldosokat, akiket egyegy háborúra, vagy egy marhahajtó útra szerződtettek. Ők voltak a hajdúk. Ha munkanélküliekké váltak, fosztogattak. A rablóbandáknak kisemberek, elsősorban parasztok estek áldozatul. Ellenállásra számítva a fosztogatók elkerülték a kastélyokat, udvarházakat. Amikor a marhahajtással kapcsolatos ügyleteiket intézték, nem kerülhették el az urakkal vagy legalább a tiszttartókkal a találkozást. Az üzleten elsősorban a tőzsérek nyerészkedtek. Legalábbis azt állítja Debrecenben egy 16. századi krónikaíró, hogy egy gazdag parasztnak tízezer marhája legel a közeli pusztán. Az újkori gazdaság kitölti a vákuumot. A legtöbb olyan falu, amelyből elköltöztek a lakók a magas adók, a háborús pusztítások miatt, nem maradt hasznavehetetlen birtok. Határából legelő lett. A legelőket a szomszéd települések lakói bérelték a tulajdonostól. Ezek a bérletek is növelték a földbirtokosok jövedelmét. A többtermelés hasznát remélve más megoldáshoz is folyamodtak. A külterjes, élőmunka-ráfordítás nélküli gazdálkodás legfőbb biztosítékát nem az ember nyújtotta, hanem a valamennyiüknek otthont adó természet. Az ökológiai egyensúly elvesztése ellenére, továbbra is hatalmas tartalékaik voltak a közterületekből, amelyeket legelőkként hasznosíthattak. A középkori parasztok életkörülményeiben felismerhető különbségek és egyezések a biotóphoz való alkalmazkodásukban nyerik el magyarázatukat. A nagytáji egyezéseket az anyatermészet determinálta. Ezt a rendszert a városok törték át, az ipar és a kereskedelem regionális értékekkel látta el a város piackörzetében élő társadalmat. A középkor magántörténelme elsősorban a természetről és a termelési kultúra haladásáról szól, az újkori pedig a piac viszonyokról és a fogyasztási szokásokról. Annak következtében, hogy az Elbától keletre meghosszabbították a középkori életet, a természethez alkalmazkodó életmódot újraszabályozták, a fogyasztási kultúra alakulása pedig a nyugatitól eltérő irányt vett. A majorok földjein a legtöbb földesúr erőltette a gabonatermesztést. Sokan a parasztok közül is megpróbálták értékesíteni a szemesterményt. Ez az ágazat azonban csak ott volt sikeres, ahol tengeri és egyáltalában a vízi szállítás útvonalait, a nagyobb folyamokat hajózhatták. A Balti-tenger kikötővárosaiból - majorokban termett - gabonaszállítmányokat indítottak útnak a nyugatabbra lévő Hanza-városokba. Az Odera és az Elba mentén termett gabonával töltötték fel az Északi-tenger kikötővárosaiban a magtárakat. (A Duna-mellékén lakók azonban csak a 18. század végétől jöttek rá a vízi szállítás előnyeire.) A Keleti-tenger mellékéről a mondottakon felül könnyűipari nyersanyagokat, lent és kendert is exportáltak. Keletközép-Európa mezőgazdasága tehát eleve exportorientált lett. Nyugat- és Közép-Európában a sűrű városhálózat helyi piacok sokaságaként hálózta be és fogta egybe a vidéket, mert felvette agrárkörnyezete élelmiszereinek és könnyűipari nyersanyagainak kínálatát. Ennek a mechanizmusnak azonban hiányosak voltak a feltételei az Elbától keletre. A földesurak nagyobb árukészletekkel rendelkeztek. Kevés volt a gabonakereskedő is ebben a régióban, mert az árueladás szezonális és nem volt más termény, amivel kitölthették volna az év egészét. A szakosodás terén alig érzékelhető előrehaladásuk. A forgalmazott - ipari eredetű - áruféleségek főleg textíliák és kovácsolható fémrudak, fémkészítmények, kerámiaedények, másfelől mindenféle nyersanyag: szőrmék, a hajóépítéshez való fák, italok, fűszerek, mindenütt vannak továbbá hordós sószállítmányok, de viszonylag kevés az olcsó élelmiszer, kivéve a halat.
