Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Mindennapi történelem az ütközőzónában

sített hatalmi szerepet kell játszaniuk. (A gyökerek mélyen nyúlnak a szigetország történelmének talajába: közel egy évezreddel ezelőtt, a „Domesday Book" nevű, a királyi birtokokról készített - összeírásban olvasható neveket osztályozva, több mint száz különféle eredetű - famíliára vagy talán etnikumra lehet következtetni.) Az angol hatalom képviselőire lövöldöző ír nacionalisták angolul beszélnek és írnak. Mindamellett Európa más részein találkozunk egészen nyilvánvalóan romantikus eszméktől ihletett történelemmagyarázatokkal is. Az albánok vagy a románok római (és részben dák) eredete, a magyarok szittya (szkíta) őseiről vallott teóriákon sokat fognak még vitatkozni a szakírók, másrészt politikai nézetektől függ, hogy a „vörös" nevű varégok, a ruszkik szerepét valaki tagadja-e vagy sem az oroszok történelmében. A napjainkra már csaknem teljesen elsivatagosodott táj, a Tigris-Eufrátes mellékének civilizációja rangos bölcső némelyek szemében, szívesen képzelik oda a magyarok őseit. Mit mondhat erről bármely történetíró? Mit is mondhat, ha gyanítja, hogy jó(vagy rossz-) indulatú tévedésben leledzik ellenlábasa, vagy egyáltalában kötelessége-e a szakma további hitele reményében - azt állítani nyomatékosan, hogy közönséges történelemhamisítást művel vitapartnere? A historiográfusok bőven szolgálnak példákkal. Mindenre van magyarázat. Csakhogy a helyzet végül is jóval bonyolultabb, hogysem a történtekre mindenhol ugyanazt a magyarázatot lehetne ráerőltetni. Okkal vagyunk bizonytalanok mindannyian, hiszen nem egészen világos, hogy a történelem melyik szeletéről kell fogalmakat alkotnunk, s miként lehet ezeket általánosítani a történelem egészére. Ennek a helyzetnek végül is az a következménye, hogy tényszerűen tulajdonképpen nem is esik szó Európáról, legalábbis azt kell tapasztalni, hogy az európai történelem korszakairól a nemzeti keretek között mozgó történetírók végképp nem óhajtják kinyilvánítani véleményüket. Ilyeténképpen, bár a két tárgyalásmód között szembeötlő lesz a különbség, az előadás mindig fogyatékosra sikeredik. Kivált akkor, ha az európai periféria kialakulásának problémáiról kell - legalább érintőlegesen - beszámolniuk a tanulmányíróknak. Másként hatnak a helyzeti energiák. Akik periférikus helyzetben vannak, aligha kelthetik azt a látszatot, hogy a centrumot képviselik. Gyengébbek. A marginalitás pedig (bármiről van szó!) leginkább szégyenleni való. Még a hozzá vezető út is. Mindamellett, minthogy érzékelik a korántsem lelkesítő végeredményt, közel járnak az igazsághoz. Végül is kiderül, hogy a történelemben van csúcsteljesítmény, itt jön létre a centrum, a többi pedig a periféria. Bár sokan elfogadták ezt a tételt, de nem sokat törődtek a következményekkel. Kevesen vállalkoztak tehát arra, hogy bemutassák az egyenlőtlen fejlődés eredményeit. Éppen ezért szép számmal maradtak megkerülhetetlen és feloldásra váró ügyek a történetírásban. Végeredményben tudomásul kell venni, hogy a legtöbb korszakalkotó problémát illetően hiányoznak az alapos, elemző írások, jóllehet megkerülhetetlen feladat az egyenlőtlen fejlődés értelmezése. Ambivalencia és kényszer, mely tartósan hat ez ügyben, a különbségtevés feladata majdhogynem mindenkit foglalkoztat, mert végeredményben mindenki kíváncsi arra, hogy milyen lehet a centrum és a periféria viszonya egymáshoz? A periféria persze rendszerint a távoli földrészek fogalma marad továbbra is - jogfenntartva ez maga az egzotikum. Sőt maga az európai történelem önmagában is egyoldalú képződménnyé válik. Az Európa-centrikus világtörténelemben nincs is helye az európai perifériának. A legkényelmesebb, ha letagadják. A periféria a kontinens megesett hajadona, nem illik létezéséről tudomást venni. Ha pedig ráutaló tényeket vesznek észre, szemet hunynak, de még ilyen esetekben sem lehet elvi engedménnyel találkozni. Ritka az olyan szakíró, aki