Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)
Keletközép-Európa a 13-15. században
végtagok, szívek, fejek stb. arra valók, hogy a betegek a csodatevő szent képmásához elhelyezzék ezeket a gyártmányokat, áldozatot mutatnak be anélkül, hogy lekanyarítanának magukból egy darabot és a csoda segít, meggyógyulnak. Az „ex voto" segítségével gyakorolták az analógiás mágiát. Az őskori hagyomány beépült a tételes vallásba. Ma is ott van a katolikus templomokban. Az ellenreformáció idején valóságos üzemekké alakultak át az Alpokban, Cseh- és Morvaországban épült kolostorok, ahol a papok és az apácák kegytárgyakat állítottak elő, melyeket a búcsúkon árultak. Díszes ruhákba öltöztetett, különféle szenteket ábrázoló babák voltak a legkelendőbbek. A vásárlóközönség lakásait akarta velük díszíteni, miközben otthonában egy darab örökkévalóságban, talán az egész mennyországban gyönyörködhetett naponta. Barokk és biedermeier öltözetű babácskák nem gyermekjátékok, a felnőtteknek készített üdvözítő szobadíszek. Ugyanerre a célra valók a bibliai jeleneteket ábrázoló üvegfestmények. Ilyen szentképeket először Itáliában készítettek a 10. században, és a középkor végén a velencei, muránói manufaktúrákban már sorozatban gyártották a kegytárgyipar remekeit. A német kolostorokban is rájöttek, hogy eladásuk szépen jövedelmez. A 17-18. században Közép-Európa katolikus területén általánossá vált a divat, s nemsokára meghódította Keletközép-Európát. A cseh, morva, délnémet, osztrák, majd lengyel és szlovák huták produkciója fellendült, miközben az ellenreformáció igehirdetői is felismerték, hogy a lakásdísznek szánt képek divatját ideológiával tölthetik meg. A cseh-osztrák határvidéken Bûchers, majd Sandl népművészei, aztán sziléziaiak látták el képeikkel Keletközép-Európa falusi piacát a 18. század végétől kezdve. A jelenség nem korlátozódott a katolicizmusra. Egyidejűleg Erdélyben ikonfestő műhelyek működtek. A mesterek fatáblákra pingálták a szentek ábrázolatait és kezdetben az ortodox templomokban helyezték el képeiket, majd a 19. században már parasztok is vásároltak belőlük szobadísznek. Később, az ipari forradalom kései évtizedeiben ez a produkció falusi őstehetségek, sőt periférikus helyzetű cigányok kezei közül kerültek ki. A lengyelországi faragott faszobrokat és az erdélyi, román cigány üvegfestményeket mindenféle foglalkozású kisemberek és a népművészetért rajongó muzeológusok vásárolták. Az erdélyi üvegképek feliratainak gyakran nincs is értelme, mert az alkotók felcserélték a betűk sorrendjét. Analfabéták voltak. A csodavárók eredeti indokait, a sorsukkal szembeni elégedetlenséget elsősorban a szociális feszültségek fűtötték. A hit megbékélést és talán kárpótlást ígért mindenféle földi bajra, kivált a gyakorta elszenvedett sérelmekért. Azonfelül további okokat szolgáltatott maga a fennálló rend legfőbb erkölcsi letéteményese, az egyház is ahhoz, hogy kételyek támadjanak aziránt: vajh miért lenne tökéletes és boldogságos a látható világ? Az emberek többsége (okkal, ok nélkül) sötéten látta a dolgokat. Kifejezetten romlott az egyház tekintélye, mert vezetőinek tettei és a szervezet rendeltetéséről hirdetett tételei szöges ellentétben álltak egymással. Az intézmény csődbe jutott - legalábbis erkölcsi és szellemi téren. Az egyház tanításainak meggyőző ereje néhány emberöltő alatt sokat, talán történelme során a legtöbbet veszített hatékonyságából. A társadalmi elit vaskalapossága és a papok nagy részének látványos visszaélése a beléjük vetett bizalommal aláásta a keresztény civilizáció társadalmi rendjének építményét, a kisemberek érdekeit érvényesíteni akaró rebellis prédikátoroknak - mondhatni - nem volt nehéz a dolguk, mikor boldogságot ígérő tantételekkel táplálták kortársaik jövőbe vetett hitét. Holott csak meg akarták erősíteni a fennálló rendszert elutasító kritikájukat. A visszhang nem késett. Ellenérdekelt csoportok hadakoztak a lelki és szellemi élet arénájában. Voltak közöttük sokan, akik csak azért vettek részt a mozgalmakban, mert tülekedni akartak, de
