Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

volt, ha cserépfazekat használtak. Az edényt jobban átmelegíthették, ha a falához kotorták a parazsat is. Gyakran el is tört a felhevített cserép. Az agyagedények technikai kivitele (megmunkálása és égetése) sok kívánnivalót hagyott maga után, akkoriban még máz sem volt rajtuk. Az emberek inkább faedényekben, fonott kasokban tárolták az élelmiszereket, a nyersanyagokat inkább sütötték, pirították, mintsem főzték. Ételeiket még fűszerek felhasználása nélkül készítették. Fokhagyma, kapor és só ízesítette a betevő falatot. Mézzel édesítettek. Káposztából és répából, céklából készített ételeket ettek naponta. Babot is főztek - minden mennyiségben. A kása és a lepény napi táplálékuk volt. A húst és a halat füstölték, sózták, hogy konzerválják. Aszalták a gyümölcsöt is (főleg a szilvát). A városokban - a szennyezett kutakból mert vizek hatását ismerve - alacsony alkoholfokú sört is főztek. A délnémet területektől délebbre húzódó változatosan tagolt övezetben szőlőt műveltek és gyarapították borászati ismereteiket. Egyes telepített parasztok házát vagy kicsiny csürjét egy pincére építették. Hordóik voltak. Bár a majorok felszereléséhez (a rómaiak óta) hozzátartozott a prés, a terület nagy részén kádban taposták a szőlőt, hogy mustot nyerjenek. Sokan még mindig a földön ülve ettek. Mások guggoltak, bár sok házban voltak már alacsony - háromlábú - ülőalkalmatosságaik. A talajszinten járók házaiban következett be a legnagyobb méretű változás. Ezekben a házakban ugyanis volt továbbá egy alacsony (a mai magasság feléig érő) asztaluk is, amelyre tálban rakták a húsételt és a kásanemüt. A tálból az ennivalót többnyire kezükkel tömködték a szájukba. Kanaluk és villájuk még nem volt. A ligetes sztyeppén sem volt jobb a helyzet. A parasztok túlnyomó többsége veremházakban élt továbbra is. Sok pásztor (kivált nyaranta) sátort vert és ott lakott családostul. A pásztorok között a 13. században elterjedt a jurt. Volt olyan jurt is, amelynek sugara 3-4 m. A mobil építmények többsége azonban ennél kisebb volt. A jurt közepén a földön égett a tűz, füstje a tetőnyíláson át távozott. A földre takarókat, szőnyegeket terítettek. A férfiak, illetve a nők a jurta képzeletbeli átlójától elválasztottan, az ajtónyílástól jobbra és balra eső részre osztott lakóterületen, két - egymással nem érintkező - mezőben tartózkodtak. Minden nomád család a maga szállásán lakott, néha több rokon család tömörült egy-egy szálláson. A szállásokon élő családokra nem volt jellemző az együtt élők létszámának változatlansága. Fluktuáltak az egyes családok. Olykor a nagyobb családokon belül (egyébként alig elkülöníthető) kiscsaládok. Ha nagyobb állatállománynyal rendelkezett egy nagyobb család feje, gyermekei, unokái, olykor fivérei, sőt a családhoz sodródott, kooptált idegenek, egy sajátos családszervezetet alkottak. Az együtt élők bővített családokba szerveződtek, egy-egy településen élők lélekszáma akár ötven is lehetett. Ha valamilyen elemi csapás (marhavész) vagy háború sújtotta őket, felbomlott a rendszer. A pásztorok nyáron sátrakban, télen veremházakban laktak. Voltak nyomorúságos körülmények között élő halászfalvak is a ligetes sztyeppén, ahol az együttlakók lélekszáma gyakran meghaladta a százat is. A halászok többsége veremházakban lakott. Korszakunkban a régi településrend és társadalomszerveződés utolsó mohikánja a paraszt volt, aki ha sarcolok támadása fenyegette, egy klánfőnök földvárának sáncai mögé húzódott, s ha elmúlt a vész visszaköltözött tanyájára (tanyacsoportjára), itt sínylődött egy veremházban. A magasabb színvonalú építészeti kultúrát a telepesek közvetítették KeletközépEurópába. Tudásukat mindenekelőtt a városi építkezéseken alkalmazták. A városokban kialakított architekturális újítások lassanként utat találtak a vidékre. A folyamat a 13. században kezdődött el. A házak lakóinak foglalkozása és jogállása változott meg ahhoz, hogy mások legyenek igényeik, más életkörülményeket akarjanak teremteni maguknak.