Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

Minthogy a mai dél-lengyelországi hegyvidékeken, akárcsak a Cseh-medencében és a mai Szlovákiában bányaműveléssel kinyerhető ércmezők húzódnak, a királyi udvar nem halogatta sokáig a nemesfémvagyon kiaknázását. A helyi lakosság azonban tehetetlen volt. Hiányzott a hozzáértése. A bányaművelést idegenekkel kellett elkezdeni. Főként német bányászok érkeztek, és az uralkodók, akik telepítették őket, városokat alapítottak számukra. Később a királyok elosztogatták a bányakincset, világi urak lettek a bányatulajdonosok, gazdag kereskedők bérelték a bányaművelés jogát. A nemesfémek kitermelése Európának ezen a részén meghaladta a kontinens többi tájain felmutatott teljesítményeket. A tulajdonosváltás a rendszer központi problémája. Idővel a bányavidéken letelepedett kereskedőfamíliák megvásárolták a bányajogot. Ezáltal a történetben korántsem előnyös fordulat ment végbe. A német kereskedők - családi kapcsolataikat kihasználva - a hasznot famíliájuk származásának helyén fektették be üzleti vállalkozásokba. A tőkekivitel révén tartósították az ércvagyon tartományának periférikus helyzetét. (A történet később a gyarmati ültetvényeket üzemeltető famíliákkal ismétlődött meg Északnyugat-Európában.) A római alapítású városok nem élték túl Keletközép-Európában a népvándorlás kor zavaros eseményeit. Ha voltak kommunális beruházásaik, a berendezések majd mindenütt tönkrementek. Nem csordogált többé forrásvíz a köböl-téglából épített vízvezetékben és eldugult a szennycsatorna. A házak mögött az udvarokon gödröt ástak, olykor be is fedték, padot eszkábáltak, tetőt emeltek reá. Az „árnyékszék" (latinul umbraculum) a középkori urbanizáció sajátos intézménye volt, amelyet naponta meglátogathattak. Közegészségügyileg azonban egyelőre még mérsékelt sikerekre számíthattak azok, akik ezt a találmányt akarták használni. Hiába ástak egy jókora lyukat, sőt be is fedték nyílását, az intézmény fertőző közege volt a patkányok és az élősdi bogarak milliárdjának. Néha összegyűjtötték ugyan a gödörben lévő fekáliát és a város közeli kertek földjének javítására szétterítették. A tehetősebb nemesek erősségeiben (a lakótornyokban és a várakban) a problémát úgy oldották meg, hogy az építmény falán egy nyílást hagytak és az ürülék a fal tövébe hullott. Jobb esetben a „várárok" vize oldotta fel. A város, noha az itt biztosított életkörülmények semmivel sem voltak jobbak a törzsökös előkelőségekénél, mégis megerősítették a városlakók egymásrautaltságának tudatát, és a gazdasági vállalkozásai terén mindmegannyi előnyhöz segítették a polgárokat. A város tehát elpusztíthatatlan kontinensünkön. Keletközép-Európában is akadtak vállalkozók, akik a korai középkorban újra nekiláttak építésének. Jobb esetben (jelezve az élet folytonosságát) téglavetők gödrei éktelenkedtek a város szélén és az agyagtömböket kiégető kemencék füstöltek. Ez így volt már a római provinciákban is. Ahogy múlott az idő, a város széle megmaradt, de a város csaknem teljesen tönkrement. A kitermelt agyag helyére háztartási szemetet, fekáliát hordtak, bár (ellentétben az egykori rómaiakkal) nem használták a területet a születésszabályozás eszközeként. A római városokban a csenevész porontyokat és köztük a kevésbé becsült leánygyermekeket, tehát a nem kívánatos csecsemőket kirakták a szemétdombokra. A középkor óta tehát a városokat más módon lakták be, mint az ókorban. Legalábbis a városok többségében mások lettek a lakók igényei, de sok helyütt foglalkozásuk hagyománytisztelőkké tette őket. A mesteremberek ragaszkodtak a nyersanyagforrásokhoz. A bányák közelsége (mint egykor a római gyarmatosítókat) most is vonzotta a hatalmat és a beruházásokhoz szükséges tőkét. Például Erdély aranytellérei, vasérce, a hegyekké lerakódott egykori tengervíz sója bányavárosok kiváltságaihoz segítette az itt lakókat. Telepesek érkeztek. Zömük itt is német származású bányász volt. Az Érchegység munkaerő-feleslege töltötte meg a Prága - Pardubice - Jihlava közötti háromszöget,